László a 24.hu-nak azt mondta, 2010-ben találkozott először detektor segítségével azonosított műkinccsel, amikor néhány ismerőse − akik szabadidejükben leletek után kutattak − megmutattak neki egy érmét. Miután megtudta, hogy a kincs hol és miként került elő, illetve hogy az érintett érme több tízezer forintot ért, úgy döntött, maga is vásárol egy fémkeresőt, egy középkategóriás gépet. László ismerősei elsősorban a második világháború tárgyi leleteivel foglalkoztak, őt azonban az érmék, főként az Árpád-kori leletek kezdték el érdekelni.
Az elkövetkező időszakban lépésről lépésre tapasztalta ki, hogy mely területeken érdemes keresni, és hogy milyen nyomok lehetnek árulkodóak. Emellett folyamatosan képezte magát: szakirodalmat olvasott, és ismerősein keresztül egyre több kincskeresővel tudta felvenni a kapcsolatot. Végül vásárolt egy újabb, még érzékenyebb detektort, amellyel már sokkal nagyobb precizitással tudott kutatni.
Ekkoriban még bizonyos korlátozások mellett (például a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvényt betartva) akár engedély nélkül is használhatóak voltak a detektorok, az ehhez szükséges gépeket pedig könnyedén be lehet szerezni. Azóta persze sokat változott a helyzet.
A fémdetektorosok „szakmájára” komoly szervezettség jellemző. A kincskeresők közt pontosan lehet tudni, hogy ki milyen korszakra és tárgytípusra specializálódott, ahogy azt is, kit érdemes keresni az egyes leletekkel. A gyors tájékozódást és kapcsolatfelvételt pedig különböző Facebook-csoportok segítik.
Megvannak a források, akár külföldön is”
− mondta László, hozzátéve, hogy a hálózat a leletek értékének meghatározásában és a tárgyak eladásában egyaránt segítséget jelenthet.
László például az évek során már kitanulta, hogy az egyes érmék mennyit érnek. Fontos kiemelni, hogy nem elég felismerni az adott lelet típusát, a tárgy kondícióját is fel kell mérni. Az egyik, ha nem a legritkább Árpád-házi érmét, az Imre-dénárt például jó állapotban akár 600 ezer forintért is el lehet adni egy közvetítő kereskedőnek. Egy rosszabb állapotban fennmaradt érme azonban ennek csak a töredékét éri.
A szervezettség azonban nem csak a szakterületeket érinti, sok kincskeresőnek saját „felségterülete” is van. László szerint az a szokásjog, hogy az ember engedélyt kér az adott terület „tulajdonosától”, mielőtt fémdetektorral kutatni kezdene egy lelőhelyen. A kincskeresők etikája ráadásul úgy tartja, hogy a sikeres keresést követőn egy-két lelettel illik meghálálni a terület biztosítását is.
Hasonló módon sok földtulajdonost is meg lehet nyerni, így a fémdetektorosok anélkül kutathatnak egy-egy mezőn, hogy félniük kéne a rendőrségi bejelentésektől.
Fő az óvatosság
Az illegális kincskeresés mindazonáltal rizikós hobbi, nem véletlen, hogy a detektorosok nagy hangsúlyt fektetnek az óvatosságra.
Soha nem lehet nálad semmi. Ha látod, hogy közeledik valaki feléd, és nem ismered, inkább dobálj el mindent”
− mondta László. Ha az embert így kapják el, és detektorát sem találják meg, jobb esetben megússza egy egyszerű szabálysértéssel, például birtokháborítással a kalandot.
Az egyébként is meglehetősen ritka, hogy valakit tetten érjenek. Ehhez ugyanis általában arra van szükség, hogy a lelőhely közelében lakók kifigyeljék, hogy kik és mikor járnak ki a terepre, és bejelentést tegyenek a hatóságoknál. Ahhoz pedig, hogy a rendőrség házkutatást végezhessen egy gyanúsítottnál, évekig tartó információgyűjtésre van szükség.
A házkutatás ráadásul általában nem vezet eredményre, hiszen a kincskeresők közt íratlan szabály, hogy otthon csak a legritkább esetben szabad leleteket vagy éppen a kereséshez szükséges eszközöket tartani.
Persze így is tudni olyan esetről, amikor a kincskeresők közel voltak a büntetéshez, vagy akár pórul is jártak. László például olyanról is hallott, amikor „kollégáját” tetten érték, a rendőrök ugyanakkor nem voltak kellően felkészültek, így nem tudták, hogy pontosan mire érdemes figyelniük az intézkedés során. Az érintett kincsvadász így végül megúszta büntetés nélkül.
A hatóságok főként nem is a kincskeresőkre pályáznak, hanem a nagyobb halakra, azaz az orgazdákra, akiknek közvetítésével akár milliós értékű leletek is gazdát cserélhetnek, illetve azokra, akik fosztogatóként nemcsak a talaj felső rétegét bolygatják meg, hanem akár sírokat is kirabolnak.
Hazánkban meglehetősen szigorúak vagy éppen homályosak és bonyolultak a jogszabályok, ezért sem a gyűjtők, sem a kincskeresők nem igazán nyitottak arra, hogy itthon keressenek vagy adjanak el leleteket.
A felbukkanó kincsek többsége ezért a határokon túl talál gazdát, ahol az ügyfelek – gyakran rendeléseken keresztül – az itthoni ár többszörösét kínálják. Ebben az is szerepet játszhat, hogy egyes országokban a gyűjtők hoppon maradnak, hiszen a fémkeresők sokszor a múzeumoknak is viszonylag magas áron tudják eladni a műkincseket. Specifikus ország nincs, a leletek gyakorlatilag bárhova kerülhetnek, attól függően, hogy éppen hol találnak maguknak érdeklődőt az eladók.
A kincskereső és a végső tulajdonos közt közvetítő, vagy közvetítők állnak. A kincsvadászok korábban meghatározott helyeken és időpontokban találkozhatnak az orgazdákkal, az óvatosság miatt az állandó telefonos kapcsolattartás szóba sem kerülhet.
Ez egy szenvedély
Bár sok kincskeresőben megvan a hajlandóság, hogy együttműködjön a hatóságokkal, a jogszabályok nem kedveznek a kooperációnak. A hivatalos szervek általában alacsony összegért vásárolják meg a felkínált tárgyakat, ráadásul a fémdetektorosok komoly kikérdezésre is számíthatnak, ha egy lelettel állítanak be a hatóságokhoz. Ez fokozottan igaz, ha az érintett kincsvadász nem rendelkezik megfelelő engedéllyel.
László szerint a kincskeresők egy jelentős része dacból sem hajlandó együttműködni. Az állam többnyire csak földmunkák, például útépítések előtt hajlandó átfogó feltárást végezni egy adott területen. Ennek oka az, hogy a hivatásos szervek egyszerűen nem rendelkeznek elegendő emberi és anyagi erőforrással. A fémkeresősök ugyanakkor önszorgalomból hatalmas területeket képesek átvizsgálni, az állam részéről még sincs hajlandóság arra, hogy megkönnyítse a kincskeresők dolgát. Pedig a kincsvadászok sokszor jobban ismerik a terepet, mint a hivatásosak.
A kulcs az elhivatottság. László szerint van úgy, hogy jó terepen az ember néhány óra alatt több tízezer forintnyi kincsre bukkan, máskor viszont „műszakok” telhetnek el komolyabb felfedezés nélkül. A lényeg persze nem is a pénz: aki a terepen vág neki a tárgyak keresésének, és nem orgazdaként vagy fosztogatóként dolgozik, az valószínűleg nem fog tudni megélni a kincsek piacán. Eleve sokan vannak azok, akik nem is értékesítik, hanem megtartják az azonosított tárgyakat.
Leginkább az élményről szól az egész: amikor megfogsz valamit, amit előtte ezer éven át senki sem érintett meg. Ez egyszerűen jó érzés, ez visz előre”
− mondta László.
Együttműködésre lenne szükség
Hazánkban a régészeti intézmények és a kincskeresők közti kapcsolat továbbra sem felhőtlen. Kétségtelen, hogy a detektorosok időnként komoly károkat okoznak a lelőhelyeken, de a mezőgazdasági munkák vagy éppen a műtárgyak természetes pusztulása még így is nagyobb problémát jelent.
Magyarországon a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) engedélyére van szükség ahhoz, hogy valaki fémkeresőt hivatásszerűen, azaz esetünkben régészeti vizsgálathoz használhasson − az engedélyt természetesen csak hivatásosoknak adják ki. A nem régészeti korú, azaz 1711 után keletkezett tárgyak keresése azonban sokáig megengedett volt, feltéve, hogy a kutatás nem nemzeti parkokban, természetvédelmi területeken, ásatásokon, illetve kiemelten, fokozottan vagy a KÖH által nyilvántartott védett régészeti lelőhelyeken folytatódott. A keresőknek ezen felül rendelkezniük kellet az érintett földterület tulajdonosának vagy használójának engedélyével is.
Ezen a helyzeten változtatott a régészeti örökség és a műemléki érték védelmével kapcsolatos szabályokról szóló 39/2015. (III. 11.), illetve a kulturális örökség védelmével kapcsolatos szabályokról szóló 68/2018. (IV. 9.) kormányrendelet, amelyekkel a keresőeszközök nem hivatásos használatát is engedélyhez kötötték.
Bár az engedély beszerzése viszonylag egyszerű, a fémkeresősök részéről a rossz tapasztalatok, illetve az eljárási díj miatt nem igazán van motiváció a megszerzésére. Persze van példa arra is, hogy a civilek egy intézménnyel folytassanak együttműködést: a Nagy Gyula Területi Múzeum például a 2015-ös kormányrendeletet követően több fémkeresőt is bevont a munkájába, ez pedig jelentősen hozzájárult a gyűjtemény bővüléséhez.
Az együttműködés hiánya azért is különös, mert a fémkeresősök általában a talaj felső rétegét fésülik át, míg a régészeket főként a mélyebben fekvő tárgyak érdeklik. Így még csak arról sem beszélhetünk, hogy a detektorosok elvennék a régészek munkáját.
Bár sok országban hasonlóan szigorú szabályok vonatkoznak a fémkeresésre, az Európai Unión belül így is sok olyan példát találni, ahol bizonyos korlátok között akár engedély nélkül is lehet keresést folytatni, a régészettel foglalkozó intézmények komoly összegeket kínálnak a tárgyakért, a hivatásosak pedig előszeretettel működnek együtt az amatőrökkel. Gondoljunk csak az Egyesült Királyságra, ahol nem egyszer jelennek meg hírek detektorosok szenzációs és régészek által is elismert felfedezéseiről.
A mostani helyzet tehát valójában nem igazán jó egyik félnek sem, legfeljebb az orgazdáknak, akik örülhetnek, hiszen a leletek a mostani körülmények közt nagyobb eséllyel kerülnek hozzájuk, mint az állami intézményekhez.
Kiemelt fotó: Thinkstock
