Sok újat nem mondunk azzal, hogy az ember ősi vágya a repülés, ám az már kevésbé közismert, mennyire régóta hódol is neki. A madarakat ugye úgy a legkönnyebb utánozni, ha valamely magas pontról szépen a földre vitorlázunk, ezért az első szerkezetek a mai ejtőernyők elvét követték.
A korai középkorban már merevszárnyas, mondjuk úgy siklóernyős akrobaták szórakoztatták a nagyérdeműt, ismertek Leonardo da Vinci tervei, és bizony magyar vonatkozást is találunk: Verancsics János csanádi püspök mintegy 60 találmányát bemutató 1616-os könyvében ott az ejtőernyő őse is.
Féltették a morált
Aztán megjelentek a különböző ballonok, léghajókés a repülőgép, az ejtőernyő pedig a tudomány és a „szórakoztatóipar” kereteiből kilépve életmentő eszközzé vált. Az igény természetesen a hadseregek részéről érkezett: a katonai ballonok és a repülőgépek pilótái számára kerestek olyan eszközt, amely baj esetén esélyt ad a személyzet életben maradására. Szó szerint úgy, mint a mentőövek és -csónakok a hajókon.
A katonák lelkesen fogadták, ám a magas rangú tisztek eleinte sokat morogtak: ha a pilótának ily módon megvan az esélye kiszállni egy légicsatából, az nagy mértékben aláássa morálját, visszaveti bátorságát
– mondja a 24.hu-nak Kiss Dávid különleges műveleti kutató, az ELTE BTK Hadtörténeti Műhelyének munkatársa, a magyar katonai ejtőernyőzés centenáriumára szervezett konferencia egyik szervezője.
Rövidesen azonban be kellett látniuk, hogy a harci morál mit sem csökken, és a pilóták életét már csak azért is minden áron meg kell menteni, mert kiképzésük hosszadalmasabb és „drágább”, mint egy repülőgép előállítása. Az ejtőernyő tehát polgárjogot nyert, de nem volt több mentőeszköznél: a katonák csak minimális kiképzést sem kaptak rá, ahogy a mentőcsónakoknál is legfeljebb annyit tanítanak, miként bocsássák vízre.
Dacból ugrott az első magyar
1918-ban Poppe Kornél tüzér százados volt az első magyar, aki önszántából használt ejtőernyőt. Érdekes történet.
A tüzérek szolgálatának fontos eleme volt akkoriban, hogy hidrogénnel töltött ballonokon a magasba emelkedtek, onnan a csatateret átlátva adták meg a célpontot az ágyúknak. A kis léggömbök nyilvánvalóan az ellenség elsőrendű célpontjai voltak, a gyúlékony gáz földről vagy repülőből leadott lövéstől is könnyedén felrobbant.
Poppe oly sok emberét elvesztette így, már Bécsből is megszólták, valamit nem jól csinál. Mit tesz erre egy magyar tiszt? Arcába szökik a vér és bebizonyítja, hogy sem nem inkompetens, sem nem gyáva:
Előtte nyilván mások is ugrottak már, de nem önszántukból, hanem mert léggömbjüket, repülőjüket találat érte. Az első hivatalos ugrást viszont Boksay Antal főhadnagy hajtotta végre egy bemutatón 2000 méteres magasságból 1918. március 23-án. Ez a nap számít a magyar katonai ejtőernyőzés kezdetének.
„Utánam, fiúk!”
A trianoni békediktátum megtiltotta Magyarországnak légierő tartását, így az ejtőernyőzés katonai jellegű sportként folytatódott. Közben pedig az I. világégés állóháborúinak tanulságán minden ország kialakította a maga villámháborús stratégiáját, mentőeszközből új csapatnemmé vált. A Szovjetunió járt az élen, mélységi csatának nevezték, ahogy a gépesített alakulatok késlekedés nélkül törnek előre, miközben a kulcscélpontokat ejtőernyősök szállják meg.
Hazánkban 1938-ban állították fel az első, még kísérleti keretet a nagy háborúban rohamcsapat-parancsnokként magát sokszorosan kitüntetett Bertalan Árpád százados parancsnoksága alatt, és a háború előestéjén szervezték tényleges katonai alakulattá. A szigorú alkalmassági vizsgák és kőkemény kiképzés okán igazi fenegyerekek jöttek össze a Magyar Királyi 1. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj soraiban Pápán.
Alapvetően megkülönböztette őket más honvédektől, hogy nem sorozott katonák voltak, hanem önkéntesek. Zárt egységet alkottak, családias, sőt mondhatni demokratikus légkör uralkodott soraikban, hiszen a gravitáció nem válogat, rangtól függetlenül mindenki ugyanazt a veszélyt vállalta. Ahogy Kiss Dávid kissé anekdotázva fogalmaz:
A tisztek általában »Előre, fiúk!« kiáltással indították rohamra katonáikat, míg az ejtőernyős parancsnok csak így kiálthatott: »Utánam, fiúk!«
Voltak is afférok rendesen, az „átlag” honvédek ferde szemmel nézték az új fegyvernem katonáit, irigyelték is az elit harcosokat, bizony nem egy kocsmai verekedés kerekedett ebből. Nem bírták a „nyalka, piperkőc” stílust, számukra a rámenősség volt érdem, a kemény jelző a dicséret.
Rendkívül bátran, sok vérveszteséggel
A pápai ejtőernyősök rá is szolgáltak különleges státuszukra:
A II. világháborúban először 1941. április 12-én vetettek be magyar ejtőernyősöket. Feladatuk a délvidéki Szenttamás környékén kellett megszerezniük a Ferenc József-csatorna egy hídját a szerbektől. Száz katona indult útnak Veszprém-Jutaspusztáról, ám a vezérgépet felszállás közben baleset érte, 30 katona, és Bertalan Árpád is benne égett.
A többiek gondolkodás nélkül rohantak társaikért a lángok közé, többen így lelték halálukat. Az akciót le is akarták fújni, de ejtőernyőseink nem hagyták, már csak bajtársaik emlékére is menni és győzni akartak
– emeli ki a szakértő.
A megmaradt három gép elindult, a tragédia hatása alatt viszont a katonák korábban ugrottak ki, Szenttamásnál földet érve gyalogos egységként harcoltak, méghozzá kiemelkedő módon: átúszták a csatornát, hátba támadták a szerbeket és megszerezték a hidat.
1941. július 5-én volt még egy harci ugrás, a tíz fős különítmény a szovjet területre betörő csapatoknak vitt utánpótlást, majd 1944-ig nyugalom volt a pápai bázison. A védelmi harcok során már nem volt szükség légi bevetésre, az ejtőernyős ezred katonái a Szent László Hadosztály gyalogságához csatlakozva vettek részt az ütközetekben.
Parádés fegyverletétel
Aztán eljött az idő, amikor nem volt már hova hátrálni, a hazáért többet nem tehettek, mindenki eldönthette hogyan tovább. Annyi biztos volt, a szovjeteket fűtötte a bosszúvágy, makacs kitartásukért kifejezetten vadásztak az „ejtőernyős gyilkosokra”. Néhányan közülük civilbe öltözve hazatértek, a többség azonban 1945 áprilisában átlépve a Mura vonalát nyugatnak vette az irányt angol vagy amerikai fogságba igyekezve. Ennek is megadták a módját.
Nem tévedünk nagyot, ha egy fegyverletételt úgy képzelünk el, hogy a rongyos, tépett, zilált sereg megadja magát a rendezetten felvonuló ellenségnek. De nem a Szent László dandár elit katonái.
Megborotválkoztak, kifényesítették fegyvereiket, a lehetőségekhez képest rendbe szedték a ruházatukat és zeneszóra, dalolva, díszlépésben vonultak a megadásukat fogadó brit egység elé. Azok először nem is értették, mi történik itt, majd észbe kaptak, és nem fogadták el a fegyverletételt
– emeli ki Kiss Dávid.
Akkoriban ugyanis egy elképzelés szerint Németország mintájára hazánkat is megszállási övezetekre osztották volna, az angolok a brit zónában katonai rendőr feladatokat szántak ejtőernyőseinknek. Nem így történt,maradt a hadifogság, majd aki akart haza térhetett.
Koncepciós per volt a hála
Itthon azonban a kommunista hatalomátvétel után mind a nyugati fogság, mind az ejtőernyős múlt életveszélyt jelentett, a honvédek megszabadultak relikviáiktól és mély hallgatásba burkolóztak. Jellemző Kiss Zoltán százados, a magyar ejtőernyőzés egyik atyjának esete.
Ejtőernyőseink a II. világháború lezárása óta egyszer vettek részt bevetésen Koszovóban ugrottak hadműveleti területen, de nem harci helyzetben.
Kiemelt kép: Tytus Zmijewski / EPA / MTI
