Fasiszta és náci, nácizmus és fasizmus két olyan fogalom, amelyet manapság (is) sokszor és sokan használnak egymás helyettesítésére. Nemcsak a köznyelv, megesik politikusokkal, véleményvezérekkel is, főleg az internet botcsinálta megmondó embereinek dolgozataiban. Kár érte, mert hibás, és még a diktatúrák bukását követő évtizedek – sok helyen hivatalosnak számító retorikája alapján – sem moshatjuk őket össze.
Sötétben minden macska fekete
Sötétben minden macska fekete, de ha fényben nézzük az egyik fehér, a másik cirmos, a harmadik pedig barna és így tovább
– fogalmaz a 24.hu-nak Dr. Ormos Mária Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
A fasizmus, olaszul fascismo szó történeti gyökerekkel rendelkezik. A fasces egy vesszőnyaláb mellé tűzött bárddal, különleges, díszes változatát az ókori Rómában a győztes hadvezér előtt vitték a diadalmenetben, később emellett császári jelkép lett. A választás önmagában sokat elmond Mussolini rendszeréről, ahol az egységet, győzelmet hirdette.
A náci (nazi) a német nemzetiszocializmus (Nationalsozialismus) szó, egyben Hitler pártjának, a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) a rövidítése.
Kígyót-békát kiabáltak egymásra
Hogy mennyire nem egységes a két ideológia, arra a Führer egy kirohanása a legjobb példa:
A ’30-as évek közepén egy vendég megemlítette Hitlernek, milyen jó, hogy Németországban is megjelent a fasizmus. A náci vezér erre magából kikelve kérte ki, hogy államát bárki is fasisztának nevezze
– emeli ki Ormos Mária.
Hitler nem tartotta sokra Mussolinit, az olasz haderő sorozatos veresége sok fejtörést okozott neki, szövetségüket mindkét fél részéről a szükség szülte és az érdek tartotta fenn. A felszínen persze hatalmas volt az egyetértés, szinte színpadias a barátság, de ez mind külső máz volt csupán, amit ráadásul később öltöttek magukra.
Olaszországban elítélték a német antiszemitizmust, károsnak tartották, úgy vélték az egyre agresszívabb zsidóellenesség nem vezet sehova. Az SA-val történt leszámolást pedig közönséges gyilkosságként értékelték olasz fasiszta körökben.
A szükség nagy úr
A vízválasztó az imént már említett 1935 volt. Mussolini egészen addig igazodási pontként tekintett Nagy-Britanniára, ám miután London nem támogatta a Duce törekvését Abesszína (ma Etiópia) teljes bekebelezésére, szakított az angolokkal. Hitler viszont hadianyaggal és szénnel segítette, így Itália szekere egyre szorosabban kötődött a Harmadik Birodalomhoz.
Később pedig már nem volt más választás. Mussolininak egyre több sérelmet kellett lenyelnie szövetségese részéről, hangulata mindinkább „németellenessé” vált. Szakítani mégsem mert, hiszen tudta, Hitler támogatása nélkül elveszett.
Tökéletes kontrollra törekedtek
Térjünk rá a konkrétumokra, jelesül A legfontosabb, és szinte minden más hasonlóság ebből adódik, hogy mindkét esetben totális államrendszerről beszélünk, amely a társadalom minden rétegének szabadságát blokkolta.
Ugyanabba az eszmerendszerbe vonta be az egész lakosságot, megszervezett, egységekbe tömörített, ellenőrzött és irányított minden társadalmi réteget, korosztályt az élet összes szintjén és területén. A pártközpontból irányították a kultúrát, tömegtájékoztatást, a lényeg az egy párt, egy vezér, egy vélemény elve alapján mindent egységesíteni.
A gyakorlatban azonban már itt is voltak különbségek. Az olasz cenzúra és engedélyeztetés nem volt túl rigorózus, körülbelül úgy működött, mint itthon Aczél György idejében. A német rendszer ennél sokkal szigorúbb volt.
Óriási különbség például, hogy Itáliában nem volt képrombolás, könyvégetés, míg a németeknél ez gyakran, és hisztérikus tömegjelentként zajlott.
Birka nép, buta nemzet
A két diktátor közös tulajdonsága volt, hogy mélységesen lenézte saját népét, megvetette a tömeget.
A Duce birkanyájhoz hasonlította országa lakosságát, amelyet a pásztornak botjával kell irányítania, és ez a pásztor természetesen ő maga volt. Hitler a Mein Kampfban is többször leírta, majd számos alkalommal hivatkozta elméletét:
- A népnek ellenségképet kell mutatni, de mindig csak egyet, mert ha egyszerre kettő van, már összezavarodik és nehezebben irányítható.
- Egyszerű, primitív állításokkal kell kiállni az emberek elé és azokat addig ismételni – mindig csak ugyanazt –, míg a legbutább is álmából felkeltve visszamondja
– sorolja a professzor, mire tartotta Hitler az őt magasba emelő németek képességeit. Objektív céljuk nyilvánvalóan a tömegek irányítása volt ugyanazon eszközökkel.
Akkoriban szuggesztív volt, ma inkább komikusnak tűnik:
Nemzeti vagy „faji” alapon –nem mindegy
Alapvető, és talán a legnagyobb különbség volt a két diktatúra között, hogy és ez határozta meg a zsidósághoz való viszonyt is. Az olasz nemzeti állam lehetővé tette a vezető nemzethez való integrálódást tekintet nélkül hitre és származásra, az itáliai zsidóságban nem látott ellenséget, nem kezelte különálló részként.
Vallását megtartva bármely zsidó olasznak tarthatta magát, sőt a fasiszta elitben sokáig jelen voltak zsidó vezetők.
Ez 1938-ban változott meg német hatásra, pontosabban fogalmazva erős nyomásra. Ekkor született meg a fasiszta állam első, és egyetlen zsidótörvénye, ami körülbelül a magyar első zsidótörvény szellemiségét tükrözte. Ettől kezdve megjelent az utcai erőszak, izraelita vallásúakat értek fizikai bántalmazások, ám a gyilkosságok, deportálások csak később, és kizárólag a Wehrmacht által megszállt észak-itáliai területeken folytak.
Hitler hamis biológiai alapokon »kidolgozott« fajelméletébe viszont senki be nem férkőzhetett. Aki nem az »árja fajhoz« tartozónak született, az csak a birodalom másodrendű polgára, rosszabb esetben kiirtandó személy lehetett
– emeli ki Ormos Mária.
Ennek a holokausztban csúcsosodó következményei közismertek, de ne feledkezzünk meg a szláv népek alávetéséről, a németek által megszállt területeken tapasztalt brutalitásról sem.
Mussolinit le lehetett váltani, Hitlert nem
Végül mindkét diktátor sorsa a halál lett, de – a németekhez képest legalábbis mindenképp. Ez már azon múlott, melyiküknek milyen hatalom összpontosult a kezében, ám témánk szempontjából épp ezért érdekes.
Paul von Hindenburg államelnök halála után Hitler egyedüli „első emberként” birtokolta a hatalmat, és miután a hadsereg vezérkarából is eltüntette a realista, racionálisan gondolkodó embereket, a legkisebb kontroll nélkül irányította Németországot.
Olaszországban egészen más volt a helyzet. Mussolini a háttérbe szorította, bábbá tette III. Viktor Emánuel királyt, de meghagyta pozíciójában. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az uralkodó alkalom adtán, aktuálisan 1943 nyarán a Duce-ellenes puccs központi figurájává válva lemondassa és börtönbe vesse Mussolinit. Ehhez persze szükség volt arra, hogy az olasz vezér nem tudta „megtisztítani” a vezérkart, amely a Fasiszta Nagytanács közreműködésével a kellő pillanatban hatalma átadására tudta kényszeríteni.
Végezetül egy mondat, amivel visszautalunk cikkünk elejére:
(Kiemelt kép: LEEMAGE)
