Joshua Bandfield, a Boulderi Űrtudományi Intézet munkatársa és az új tanulmány vezető szerzője a NASA oldalának azt mondta, kutatásuk rávilágított, hogy a Holdon
A csapat korábbi eredményeket vizsgált felül. Az érintett tanulmányok arra jutottak, hogy az égitest sarkainak közelében több a víz, és az anyag mennyiségét komolyan befolyásolja a napszak. Ezen kutatások alapján néhány szakértő azt feltételezte, hogy a vízmolekulák a sarkok közelében fekvő sötét, hűvös kráterekben esnek csapdába.
Bandfieldék a mérési módszerek miatt viszont kritizálták a korábbi eredményeket. A legtöbb adat olyan eszközöktől származott, melyek a holdfelszínről visszaverődő napfény erejét rögzítették. Az információk közt a szakértők a víz egyedi tükröződésének nyomait keresték.
A problémát az jelenti, hogy az égitest felszíne időnként elég meleg lehet ahhoz, hogy a vízhez hasonlóan „ragyogjon”. A forró talaj és a víz jelének megkülönböztetése pedig egyáltalán nem könnyű feladat.
Bandfield kollégáival a közelmúltban olyan modellt dolgozott ki a Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) adatainak segítségével, amely a hőmérsékleti viszonyokra vonatkozó információkat is tartalmazza. A modellt az indiai Chandrayaan-1 szonda megfigyelésein alkalmazták.
Az új vizsgálat alapján a Holdon a víz főként hidroxil (OH) formájában lehet jelen. Ez egy viszonylag reakcióképes vegyület, amely ritkán fordul elő önmagában. A csapat azt feltételezi, hogy az anyag a helyi ásványokban raktározódhatott el, a jövő holdmissziói során tehát ezekből kell majd kinyerni.
A modell továbbfejlesztésével a szakértők azt is meg akarják határozni, hogy mennyi víz érheti el a sarkokhoz közeli krátereket.
Az elemzés annak megállapításában is segíthet, hogy honnan származik a Holdon, illetve más idegen égitesteken előforduló víz. A kutatók azt feltételezik, hogy az OH és a H2O a felszínt elérő napszél miatt alakul ki, de azt sem zárták ki, hogy az anyagok a Hold ásványainak mélyéről szivárognak.
(Kiemelt kép: NASA’s Goddard Space Flight Center)
