A sárkányok máig a legnépszerűbb mesebeli lények, történetük a régmúlt ködéből származik. A Távol-Keleten főként asztrális lényként ismerik őket, míg az európai folklór inkább hús-vér formájukban ismeri őket kincsőrző, kissé mitikus szörnyekként, de többször találkoztak velük fizikai valójukban is. Elődeink tényleg ezt hitték.
Az egész európai kultúrkört behálózó, egymásra épülő rétegekről van itt szó, de minket most egyetlen tény érdekel:
Az özönvíz sodorhatta őket ide
Vajon mi alapján gondolhatták ezt? Farkas Gábor Farkas történésszel, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetőjével beszélgettünk.
Eleink egy pillanatig sem kételkedtek a sárkányok létezésében, megtalálták csontjaikat, sőt többen „élőben” is találkoztak velük. Előbbire kiváló példa a domonkos szerzetes, humanista történetíró, Petrus Ransanus néhány sora egy XV. század végén, Mátyás királynak ajánlott történelmi munkájából:
Erdélyben vannak barlangok, amelyekben sok érintetlenül maradt sárkánykoponya és -csont található, nem lehet pontosan tudni, honnan és hogyan kerültek ide ezek a szörnyek, kiváltképpen azért, mert azon a vidéken ilyenfajta állatok nem élnek, bár néhányan úgy tartják, hogy az özönvíz idején Afrikából vagy máshonnan, ahol sárkányok élnek, a kiáradó víz sodrásával kerültek ide ezek a testek; egy sárkányfejet pedig ajándékba kaptam, amit részben a dolog hitelére, részben emlékére megőrzök, hogy honfi társaimnak megmutassam.
A koponya sajnos nem maradt fenn, így csak találgatni tudunk, milyen állatot hihettek sárkánynak a kor tudósai. Sokak szerint valójában a 10 ezer éve kihalt barlangi medve maradványai voltak, amint ez néhány, tűzokádó szörnynek tulajdonított koponya és csont esetén már a XVIII-XIX. században bizonyítást nyert.
Ransanus mellett Jacques Bongars francia követ is említést tesz erdélyi sárkánymaradványokról 1585-ben, mikor konstantinápolyi követjárása során áthaladt Magyarországon:
Másnap átkeltem az Aranyoson és a Maros mellett fekvő Enyed városában ebédeltem. A várkastélyban óriások csontjai és sárkányfejek láthatók, melyeket valamely erdélyi hegységből hoztak, hol, mint mondják, igen sok található.
Nem hihettek sárkánynak minden medvét
Több hasonló leírást ismerünk, de nem idézhetünk a végtelenségig. A lényeg, hogy a források alapján esetlegesen azonosítható sárkánykoponyát nem ismerünk, így nem tudjuk megvizsgálni sem. Farkas Gábor Farkas szerint volt, amit összekeverhettek a barlangi medvével, de mégsem lehet minden leletet ennyivel elintézni.
Ha nagy is volt, a formája jellegzetes, de főleg a fogak árulkodnak emlős ragadozóról.
Tegyük hozzá azt is, a barlangi medve körülbelül egyharmadnyival volt nagyobb a ma ismert barnamedvénél, egymás mellett látva a kettőt a laikus is kiböki: ez egy nagy medve, a másik kisebb.
Más kérdés a babona, amikor az ember ma is, akkor még inkább bármit elhisz és megvesz ha attól élete jobbra fordulását reméli. Márpedig erre utal Johannes Patersonius, más néven Hain János porosz származású eperjesi katonaorvos egy, az 1600-as évek közepén kelt levelében:
A paraszt, aki a sárkánybarlangot több ízben felkereste, egy fiatal sárkány sértetlen csontvázát vitte gróf Rákóczi László úrnak. […] A csontokat nyavalyatörés ellen árulják. […] Akik a nyáron arrafelé juhot legeltettek, erősen bizonygatták, hogy a Kárpátok barlangjai telve vannak csontokkal.
Dinók lehettek
De vajon Enyed várának nemes urai sárkánykoponyaként mutogatták volna egy nagyobb medve maradványait vadászatban ugyancsak tapasztalt vendégeiknek? Erre írtuk fentebb, hogy nem életszerű.
A közelmúltig Erdélyben csak növényevő dinoszauruszok maradványai kerültek elő, ragadozók jelenlété csupán néhány fogmaradvány sugallta, ám 2009-ben megtört a jég. Ekkor fedezték fel egy, a velociraptorhoz hasonló húsevő maradványait, majd 2013-ban előkerült egy repülő őshüllő is. Farkas Gábor szerint tehát:
A forrásokban szereplő sárkánykoponyák és -csontok egy része valamely ragadozó őshüllő fosszíliája lehetett.
Sárkány az üstökösben, a felhőben
A középkor, korai újkor tudósának lelkesedését a maradványok mellett „élő”, pontosabban az égen feltűnő sárkányokról beszámoló hírek is fokozták.
Azt mondják, csak éjjel járnak ki, nappal visszahúzódnak az üregbe. […] Azt hallottam, hogy egy olasz elővarázsolta odújából a sárkányt és messze repült rajta. […] Ez a [liptói] nemes azt írta, hogy Ung megyében […] az előző évben egy eleven sárkányt láttak. Nyilvánvaló hát, hogy nem lehet csekély a sárkányok száma, akárcsak a Kárpátok üregeiben, ahol a sárkánycsontokat ássák
– írja a már idézett Hain János.
Persze nem dőlt be mindenféle mendemondának, maga is aktívan bekapcsolódott a kutatásba, és ez lett a veszte: „sárkányvadászat” közben leesett egy szikláról és belehalt sérüléseibe. Később kiderült az is, hogy az általa nagy gonddal lerajzolt, dokumentált csontok valóban barlangi medvétől származnak.
Nagyon érdekes viszont, hogy vajon mi indította be a kortársak képzeletét? Olyan természeti jelenségek, mint egy üstökös, erdőtüzeknél gyakran megfigyelhető tűzördög, vagy egy különös légköroptikai jelenség, amikor a kelő vagy nyugvó Nap sugarai sárgás vörösre festik egy-egy sárkányra hajazó felhő alját – ez az úgynevezett tüzes sárkány.
Ha valaki erre a fejét csóválná, ajánljuk figyelmébe:
- Buchholtz György késmárki polihisztor 1718-ban írta a naplójába: „Láttam egy sárkányt Laziste [ma: Laziszkó] felett!” Ugyanekkor Christfried Kirch német csillagász felfedezett egy üstököst.
- Tüzes sárkány Liszti László tolmácsolásában az 1600-as évekből: „Isten be nagy fellegh, áll Egen chak veztegh! nyilván Sárkány van benne!”
- És még egy Cserei Mihálytól csaknem száz évvel később, ami lehetett egy, 1702-ben látható üstökös is: „Egy estefelé Kecén [Maroskece] az úrral kün a kapunál állottunk sokan, s nagy hirtelenséggel az egen egy szárnyas sárkány szikrázva keresztülmene, más helyeken is az országban ugyanakkor láttatott”.
Ha ma már mosolygunk is rajta, elődeink tényként kezelték a cikkünk elején kelt állítást: Erdély barlangjait sárkányok lakták és lakják, létezőként tekintettek-e lényekre. Sőt. Miskolci Csulyak Gáspár református lelkész a XVII. század vége felé elválasztotta a „valódi” sárkányok két fajtáját, és megkülönböztette tőlük a bűbájosok ördögi lényét.
Háromféle sárkány
Magyarán elválasztotta a természetet a természetfelettitől, és ezzel zárjuk cikkünket:
A sárkánynak mind alsó és felső állkapcáján három sorral vannak fogai, szemei felette igen nagyok, s még pedig oly élesen látók, hogy a poëták azokra nézve őket kincsek őrizőinek nevezték. Az álla alatt két szakáll forma nagy üres bőrök csüggenek le, mint az ökörnek. Az igazán való sárkányoknak két kiváltképen való nemeik vannak. Az egyik rendbéliek nagy vékony hártyából formáltatott szárnyasok […] másik rendbélieknek pedig semmi szárnyok nincs, mindazáltal mind a kétfélék nem egyebek, hanem csak igen vén és megnevekedett kígyók.
[…]
Mert más félék a bűvös-bájos, varázsló boszorkányok sárkányai […] néha pedig világos, tüzes, csillagzó testben látszanak […] nagy zivatarokat támasztanak: ezek nem természet szerint való sárkányok, mert a sárkány soha szárnyon nem jár, hanem ő hasonmászó kígyó; ama pedig a kivel a bűvös-bájosok élnek, ő maga az ördög, avagy ördöggel bélelt sárkány.
Kiemelt kép: Thinkstock
