A kis Dudi, becsületes polgári nevén Spitzer Rezső 1889-ben született Budapesten. Hamar abbahagyta az iskolát, kései kamaszfejjel még otthonról is megszökött, hogy nagy álmát valóra váltsa: cirkuszi artista legyen. sőt még a szülői háztól is Állítólag megigézték őt Rökk Hédi légtornásznő bájai. Amikor az egészen apró termetű, mindössze 156 centis Rudi a cirkuszigazgatónál jelentkezett, az felkiáltott: egy ilyen csúnya kis kölyköt az Isten is bohócnak teremtett!
Így hát maradhatott, eleinte a lócitromot takarította a porondról, majd lassan elindult felfelé a ranglétrán. Karrierjét csaknem derékba törte, amikor három hónapnyi távollét után egyszer csak felbukkant édesanyja és fülénél fogva akarta hazavinni az ifjú tehetséget. De Rudi maradt.
Meg kellett lennie
És tényleg tehetségesnek bizonyult, hamarosan légtornászként már biztosítókötél nélkül ugrotta a hármas szaltót. Egész addig, míg próba közben baleset érte, csaknem a nyakát törte. Később azt mondta, míg a trapéz felé zuhant egy hangot hallott:
Ennek meg kell lenni!
És ha úgy vesszük, tényleg. A budapesti Korányiban gondozták, lábadozás közben mankóval járta a pesti kocsmákat. Egy görbe estén ismerkedett meg egy magas fiatalemberrel, aki később Bilicsi Tivadar néven futott be szép színész, táncos és komikus pályát. Ő javasolta: csapjanak fel együtt színésznek.
Így kerültek mindketten Rákosi Szidi magántanodájába. Tudta, hogy nem az a hősszerelmes típus, így a színésznő gúnyos, 156 centijének címzett kérdésére hamar megfelelt:
– Maga meg mi szeretne lenni?
– Táncos komikus!
– Két mankóval? Brávó, Seress úr, ilyen még úgysem volt!
Színész lett, 1914-ben végzett, vidéki társulatoknál játszott, majd „beszippantotta” a kor Bulinegyede, a Városliget. Élete állandó a nélkülözéssel, pénztelenséggel teltek, egy rozzant színház, a Műszínkör direktora kiültette a kapu elé zenélni.
Esőben, szélben, kánikulában a kis Rudi csak játszotta a dallamokat a környező helyek kakofóniájában, az emberforgatag ricsajában. De egyre bátrabban adta elő saját szerzeményeit csak úgy, a vurstli közönségének. Amikor pedig hazánkban is elterjedhetett a hanglemez, Seress Rezső első publikált dala rekordot döntött: a „Még egy éjszaka…„ 1925-ben 16 ezer példányban kelt el.
„Rezső, zsebre teszlek!”
Első nagy slágere viszont a „Ki volt az az asszony, akinek a szíve…” lett: Pest-szerte énekelték a dalt, azt mondták, terjedt, mint az angolnátha.
Ott is hagyta a Városligetet, a tehetségét felfedező Nádor József segítségével a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe, ahol már annyi pénzt keresett, amiből lakást is vehetett. A ’20-as évek végén pedig már az egész főváros ismeri a „kis Seress” nevét. Kedvelt alakja a pesti művészvilágnak, folyton ugrat és viccel, örökké mókás, szeretni való emberként ismerik. Az anekdota szerint például egyszer egy szálfatermetű asztaltársa tréfásan hozzá szólt:
– Ne beszélj olyan sokat, Rezső, mert mindjárt beduglak a mellényzsebembe.
– Akkor, barátom, több lesz a zsebedben, mint a fejedben…
Muzsikája és szövegei viszont szomorúságot, csalódottságot tükröztek, dalainak ez a hangulata tette őt ennyire népszerűvé.
Szomorú vasárnap
Aztán megszületett a Szomorú vasárnap. Jávor László, a 8 Órai Újság rendőri riportere adta a szöveget Seressnek, hogy zenésítse meg. A munka lassan haladt, de végül elkészült.
Egy zeneakadémiát végzett fiatalember kottázta le öt pengőért Seress füttyszava után, ugyanis a tehetséges zeneszerző nem tudott, és soha nem is tanult meg kottát olvasni. A dal piacra kerüléséért Seress eladta a perzsaszőnyegét, mégis sokáig semmi hír nincs róla, még a szerzők sem tudják, hol játsszák. Aztán 1935 novemberének elején megjelenik az első hír:
Egy héttel később már címlapon számoltak be az újságok: „Lédig László pénzügyminiszteri tanácsos egy autotaxiban szíven lőtte magát. Búcsúlevele mellett vérmosta kottát találnak: a Szomorú vasárnapot”.
November végére már a nemzetközi sajtó is a Szomorú vasárnapról és az öngyilkosságokról cikkez: Halálos dal, Öngyilkosok himnusza – harsogják a lapok, sőt a The New York Times egyenesen azt írta, a dal hatására Budapesten tömegesen ugranak a Dunába az emberek.
A Szomorú vasárnap pillanatok alatt világhírű lett, pár év alatt 28 nyelvre lefordították, Amerikában olyan sztárok tűzték műsorukra, mint Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson, Ray Charles. És amerre a Szomorú vasárnap jár, mindenhol illik rá a jelző: öngyilkosok himnusza.
Az immár világhírű kis Seress pedig csak ül a zongoránál. A Gong korabeli cikke szerint:
Külföldön, ha egy zeneszerző negyedannyi slágert komponál, nagyúri módon él, hatszobás lakása, autója van, válogathat a filmszerződésekben. Seress Rezső pedig kiskocsmai zongorista, akinek esténkénti fejedelmi honoráriuma egynéhány pengő, és egy kispörköltnyi vacsora.
Náci tiszt mentette meg
Ez sem sokáig, zsidó származása miatt háttérbe szorították, majd munkaszolgálatra vitték. A Szomorú vasárnap mentette meg az életét. Egy nap valahol Németországban társaival épp egynagy gödröt ásott, amikor megjelent egy elegáns autó, német tiszt szállt ki belőle. Odament Seresshez, majd felkiáltott: „Ezt a dögöt én nyírom ki!” És ütötte, rúgta, pofozta kifelé a gödörből az apró termetű művészt.
Képzelhetik, hogy meg voltam hatva a protekciótól!… No, és alighogy beértünk az első ház mögé, föltámogat, átad egy zsebkendőt, hogy letöröljem a számról a zugehört, és azt mondja: Herr Seress, bocsásson meg a durvaságomért, de másképp nem tudtam megmenteni Önt! … Azonnal ruhát adott és rejtegetett, mint Gildát a vén Rigoletto …míg meg nem jöttek az oroszok.
– mesélte később Seress.
A háború után hazatért, egyik-napról a másikra élt úgy, hogy rendszeresen hívják Amerikába. Sőt, egy ügynök arról is tájékoztatja, 370 ezer dollár várja egy bankszámlán, de a háborús jóvátétel miatt nem utalhatnak, menjen és vegye fel. Nem ment, sem ekkor, sem ezután. Állítólag már ekkor megálmodta végzetét: zuhanás lesz a veszte.
Itthon maradt
Az ’50-es években dalait betiltották. Továbbra is játszhatott kocsmákban, bárokban, de saját szerzeményeit nem, hanem csak az engedélyezett dalokat.
És ahogy telt-múlt az idő, a füstös kocsmákban játszó Seress Rezsőre egyre kevesebben voltak kíváncsiak. Nagyot fordult a világ, sanzonok helyett már Elvis Presleyt, rockot, beatet hallgattak a fiatalok. Nem kellett már az embereknek – valószínűleg ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami után egyre erősebb depresszióba süllyedt, lassan elzárkózott a külvilágtól.
Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után
– mondta később Presser Gábor.
Egy nap a 69 éves zenész kilépett az erkélyre, és levetette magát az utcára. Nem halt meg, ájultan vitték a MÁV-kórházba. Tetőtől talpig begipszelték, mozdulni sem tudott. Csak egy kicsit. Épp annyira, hogy megfojtsa magát azzal a dróttal, amivel az ellensúlyt erősítették a gipszére. 1968. január 11-én történt.
(Összeállításunk a Színészkönyvtár.hu Seress Rezsőről szóló tanulmánya alapján készült.)
