Más európai államokhoz hasonlóan a trónviszály a Magyar Királyságban sem volt ismeretlen fogalom, sőt: alig volt Árpád-házi királyunk, akinek uralkodását kisebb-nagyobb mértékben ne keserítette volna meg valamely trónkövetelő rokon. Mögöttük felbujtóként, támaszként persze mindig ott találjuk a magyar urakat, ám igencsak rendhagyó módon Árpád véréből származó uralkodóra soha, senki nem mert kezet emelni, az életére törni.
Rejtélyes halálesetekkel persze találkozunk, és IV. (kun) Lászlót valóban meggyilkolta két kun vitéz. A statisztika ennek ellenére 300 évig párját ritkító, főleg hogy az Árpádok után elsőként Szent István koronáját viselő Károly Róbertet Zách Felícián megpróbálta miszlikbe aprítani, Luxemburgi Zsigmondot pedig szinte rutinszerűen rabolták el és zsarolták saját alattvalói.
Minek köszönhető ez? Talán csak így akarta a sors. Talán a legtöbb keresztény szentet adó királyi dinasztiának szólt a különös tisztelet.
Gizella: a karaktergyilkosság
Történetünk szempontjából viszont a lényeg: a királynék már nem voltak ilyen szerencsések. Ők ugye rendre idegen házakból érkeztek nagyszámú kísérettel, sokan közülük magas rangra emelkedtek a király vagy a királyné szolgálatában. Ez pedig sok esetben sértette a magyar főnemesség vélt vagy valós érdekeit, elégedetlenségük nem egyszer „idegenellenességben” fogalmazódott meg.
Az első „áldozat” Szent István felesége, Gizella volt. A közel egykorú források még nagyon pozitívan fogalmaznak róla, kiemelik kegyes adományait, alamizsnaosztását, férje mögött meghúzódva segítette térítő, államszervező munkáját, de még kétkezi munkát is végzett: minden bizonnyal maga is dolgozott a ma koronázási palástként ismert darab elkészítésén.
István halála után nem sokkal azonban az általa megnyomorított Vazul elűzött fiai ültek a trónra, akik István emlékével már csak saját érdekből sem mehettek szembe. Első királyunk már a XI. század végén módfelett népszerű volt, spirituális és politikai tekintélye szerves része volt a dinasztia legitimációjának. Válaszokra, magyarázatokra mégiscsak szükség volt, ekkor vette elő a korabeli „propaganda” Gizella királynét, az idegent.
A későbbi krónikaírók, ebből a szempontból mondhatjuk: a Vazul-ág propagandistái már a királyné számlájára írják Vazul megvakíttatását, majd fényt derítenek az ördögi tervre is, miszerint a király halála után Magyarországot német hűbérbe akarta adni. Ez volt az első sikeres karaktergyilkosság Magyarországon, itt írtunk róla bővebben.
Gertrúd: a valódi gyilkosság
Meráni Gertrúd, II. András felesége viszont már az életével fizetett 1213. szeptember 28-án. A merénylet indítékai mára kissé túl lettek magyarázva, a fellelhető források alapján ugyanis:
Tipikus palotaforradalom volt az ország legfőbb méltóságviselői részéről, akik mellőzve érezték magukat a király és a királyné kegyeltjei miatt
– írja Bak János a Rubicon.hu-n.
A Bánk bánban is megénekelt csábítás már a XIV. századi Képes Krónikában is megjelenik – a csábítást nem zárhatjuk ki, de történetileg sem tekinthetjük hitelesnek. Akkor mi volt az indíték?
András és Gertrúd magyar–bajor, „nyugatias” udvara, és a még a gazdag vagy hatalmas magyar nemesi családok meglehetősen egyszerű életvitele között is igen jelentős lehetett a különbség. Az ottani „dekadens” és „bűnös” életmóddal szembeni gyanakvás és ellenszenv könnyedén jutott el vidékre, s útközben csak felerősödött. A bűnbak szerepére pedig senki nem volt alkalmasabb a külföldről jött, ezért nyilván „idegenszívű” királynénál.
Pontosan még az összeesküvők személyét sem ismerjük, de feltételezhetően tényleg a legfelsőbb körök vettek benne részt. András király Halicsban háborúzott, itthon a királyné ünnepséget rendezett Pilisszentkereszten a Magyarországra látogató VI. Lipót osztrák herceg tiszteletére.
A két fiú nagyon erősen kötődött anyjához, a vérfürdő maradandó nyomot hagyott bennük: Béla hét, Kálmán öt éves volt. Utóbbi hősi halált halt a muhi csatában, előbbi IV. Bélaként trónra ülve bosszút állt anyja gyilkosain.
