Tudomány

A szonda, amely kilenc évet túlórázott

Az emberiség durván hatvan éves űrtörténelme során rengeteg mindent letett az asztalra. Elég, ha mondjuk a Holdra szállásra gondolunk, vagy arra, hogy van egy állandó csapatunk a Földön kívül a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén, esetleg arra, hogy a Voyager szondáink egyike már a Naprendszert is elhagyta, és a csillagközi térben száguld. Egy ilyen listához nem könnyű számottevő projektet hozzáadni, a Cassini kutatóinak azonban sikerült, az űrszonda kétségkívül az emberiség eddigi egyik legnagyobb teljesítményeként vonul be a történelembe. Magyar idő szerint pénteken 13:54-kor semmisült meg.

ITT KÖVETHETI ÉLŐBEN:

PÉNTEK, 13 ÓRAKOR KEZDŐDÖTT AZ ÉLŐ KÖZVETÍTÉS, 13:54-KOR SEMMISÜLT MEG A SZONDA

De miért akartunk űrszondát küldeni pont a Szaturnuszhoz? Azért, mert az űrkorszak előtt a tudósok úgy gondolták, hogy a Naprendszer külső területein lévő holdak csakis jeges, sziklás, halott világok lehetnek, amelyeket egyáltalán nem érdemes kutatni.

Forrás: NASA

A 80-as években viszont a Voyager-szondák elérték a Szaturnuszt, és rájöttünk, hogy a feltevés egyáltalán nem igaz – a holdak, és maga a Szaturnusz is, nagyon érdekes és izgalmas világot takarnak, amit érdemes kutatni.

Ekkor figyeltünk fel először a gyűrűs óriásbolygóra és kísérőire, és elhatároztuk, hogy szondát indítunk a felfedezésükre.

Egy nagy utazás a Szaturnuszig

A Cassini a NASA és az ESA vezetésével egy nemzetközi együttműködés eredménye, amiben összesen 27 ország vett részt a projekt végére. Az iskolabusz méretű szonda 1997. október 15-én indult útjára, de nem egyenesen a Szaturnuszhoz repült, hanem előbb kétszer megkerülte a Vénuszt, majd elrepült a Föld mellett is, hogy megfelelő sebességet nyerjen az utazáshoz.

Forrás: NASA

Több mint hét évig tartott az útja a Naprendszeren keresztül, amikor végül megérkezett az óriásbolygóhoz. A szonda magával cipelte a négy méter széles, hat műszerrel rendelkező Huygens-szondát is, aminek fő feladata a Szaturnusz legnagyobb holdjának, a Titánnak vizsgálata volt. A duó rögtön egy szaturnuszi vihar megfigyelésével és két új hold felfedezésével nyitotta a küldetést, és azóta is számos úttörő felfedezést tettek.

A régi műszer nem rossz műszer

A Cassini fő feladata (a minél több információ gyűjtése és gyönyörű képek készítése mellett, természetesen) az volt, hogy minél többet tudjon meg a Szaturnusz gyűrűiről és a körülötte keringő holdakról, különösen a Titánról. Bár 13 év hosszú idő, a szonda mérőeszközei még mai viszonylatban is tökéletesen megállják a helyüket.

Az űreszközön a Huygens 6 műszerével együtt összesen 18 mérőeszköz kapott helyet, ezek rádiójelek segítségével a holdak felszíni viszonylatait vizsgálták, az atmoszférák összetételét kutatták, képesek voltak plazmát detektálni a Szaturnusz magnetoszférájában és jégmaradványokat a gyűrűkben.

A szondán infravörös spektrométer is van, ez a holdak hőmérsékletét és felszíni összetételét vizsgálta infravörös fény segítségével. Több műszer feladata az óriásbolygó magnetoszférájának vizsgálata volt, a Magnetoszféra Képalkotó Eszköz (Magnetospheric Imaging Instrument, MIMI) pedig a napszelet is monitorozta.

Ennyi mindent tanultunk a Szaturnuszról a Cassinitől
Évekig tartó óriásviharok, poláris ötszögű vortexek, jégpáncél alatti óceánok és metáneső – ez csak néhány olyan dolog a Szaturnuszról és a holdjairól, amit a Cassini nélkül nem tudnánk.

Érdekesség, hogy a szondán már 1997-ben létrehoztak egy olyan eszközt is, ami a gravitációs hullámokat kereste (a Rádiótudományos Szubrendszert, Radio Science Subsystem, RSS), ez azonban kevesebb sikerrel járt, mint a nemrég nagy sajtóvisszhangot kapó földi megfigyeléseink.

Ez a műszer egyébként az egyetlen a Cassinin, amely képes azonnal üzenetet továbbítani a szondától a Földnek – valüs időben kaptuk a megfigyeléseket a Szaturnusztól.

A Huygens kereket old

2004. december 23-án, alig pár hónappal a Szaturnuszhoz érkezés után a Huygens levált a Cassiniről, és leszállt a Titánra. Bár nem leszállóegységnek tervezték, 72 percig küldte vissza az adatokat még a felszínről is.

A szonda egyébként a nevét a Titánt felfedező csillagászról, Christiaan Huygensről kapta, aki a 17. században kiszúrta a Szaturnusz legnagyobb holdját.

A Huygens két órán keresztül ereszkedett a Titán vastag, átláthatatlan atmoszférájában, innen küldve tovább a jeleket a Földnek. Ez a projekt azért volt fontos, mert a hold légköre tényleg annyira sűrű, hogy nagyon nehéz a felszíni formáit megfigyelni – a Huygens leeresztésével kiküszöböltük ezt a problémát.

Magányos utas a Naprendszer túloldalán

A Cassini azóta egyedül rótta útját a Szaturnusz körül, és mindig más holdhoz köszönt be, folyamatosan változtatva a pályáját. Az űreszköz nagy előnye volt ugyanis, hogy meg tudtuk neki mondani, éppen merre keringjen, ezért újabb és újabb felfedezéseket tehettünk éppen ott, ahol valami izgalmas zajlott.

Forrás: NASA

Annyi új és érdekes információhoz jutottunk az űrszondának köszönhetően, hogy amikor 2008-ban lejárt az elsődleges missziója, nem kellett sokat győzködni a kutatóknak a finanszírozókat, hogy tovább folytatódhasson a Cassini-program.

Elsőként az Equinox nevű misszióba vágtak bele (ez 2008-től 2010-ig tartott), majd a Solstice következett, ami hét évvel hosszabbította meg a Cassini életét.

Elfogyott a nafta, jön a Nagy Finálé

Most már azonban elkerülhetetlen a vég: nem azért, mert nincs már mit felfedezni a gyűrűs gázóriás körül, hanem azért, mert a szondának elfogy az üzemanyaga. A Cassini áprilisban belekezdett a Nagy Fináléba, amely során először merült a bolygó és a gyűrűöv közé. Ez elég veszélyes mutatvány, ráadásul a szondának összesen 22-szer kellett vállalkoznia rá.

Ez tudományos szempontból igazán érdekes időszak volt, hiszen soha ilyen közelről nem vizsgálhattuk még a Szaturnuszt – a pontot az i-re viszont a szonda öngyilkossága fogja feltenni.

Forrás: NASA

A Cassini ugyanis a 22 kör után beleveti magát a Szaturnusz atmoszférájába, ahol viszonylag rövid idő alatt elég és szétmorzsolódik, egészen addig, amíg a műszerei képesek rá, folyamatosan küldi majd vissza az adatokat a Földre. Így közvetlen közelről, az atmoszférából is kaphatunk majd adatokat az óriásbolygóról. A furcsa öngyilkosságra azért van szükség, mert a bolygó holdjai közül több is képes lehet az élet hordozására (persze csak mikrobális szinten), a kutatók pedig nem akarják emberi baktériumokkal „beszennyezni” az érintetlen világukat.

Ezért kell a Cassininek így meghalnia: az utolsó leheletével is küldve az információkat az anyabolygója felé.

A Cassini utolsó napjai kapcsán a héten kiemelten foglalkoztunk az űreszközzel. A szondáról szóló cikkeket erre a linkre kattintva olvashatja.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik