Attila, a nagy hun király váratlan halála után birodalma darabokra hullott. Kézai Simon mester arról tudósít, ellenségei nem tudták, sírjanak-e vagy örüljenek, hiszen látszólag megszabadultak Isten ostorától, de fiai közül ha egy örökébe lép,
Két hétig folyt a vér
Ezért hát a német fejedelmek cselhez folyamodtak, Veronai Detre szellemi vezetésével sikerrel osztották meg a hunokat. Egy részük és a németek Attila egy német hercegnőtől született fiát, Aladárt támogatta, míg – a krónikás szerint a józanabb rész – a kisebbik királyfit, a bizánci császár leányától származó Csabát.
Kitört a testvérháború, Kézai szerint a döntő ütközet két álló hétig folyt Sicambriánál, Attila király fővárosánál:
Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és a húnokból igen kevesen maradnak. […]Melly ütközetben annyi vér ömlött, hogy ha a németek szégyenből nem titkolnák és tisztán meg akarnák vallani, a Duna vizét néhány nap sem ember sem barom nem ihatta, minthogy Sicambriától Potentia városáig vérrel volt áradva.
Csaba 15 ezer megmaradt hunjával nagyapjához menekült görög földre, de nem akart maradni, visszatért Szkítiába az övéihez és nyomban sürgetni kezdte a hunokat: kerekedjenek fel, álljanak bosszút a németeken.
Itthon maradt viszont a csatából megmenekült háromezer harcos, akik félve a bosszútól magukat székelynek nevezve várták övéik visszatérését. Sokáig vártak, és amikor Árpád megjelent a hágóknál, a székelyek elébe mentek üdvözölni.
Jó rokonaink, magyar testvéreink
Eddig hát a krónikás történet, most jöjjön a bevallottan is mese Móra Ferenc nyomán. Amikor Attila birodalma széthullott, Csaba maga köré gyűjtötte megmaradt népét és sorsdöntő, súlyos kérdéssel fordult a hunokhoz:
Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát.
Miután az indulás mellett döntöttek, Csaba megfelezte a népet, az egyikkel elindult Szittyaországba, a másiknak megparancsolta maradjon, várja meg őket a Kárpát-medencében. A hátrahagyott hunokat megtanította kőből és fából házat építeni, majd így szólt hozzájuk:
Meddig a tűz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égből jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!
Így lett a nép neve székely.
Vissza, Csaba, vissza!
Hogy a tengernyi ellenség között ne féljenek maradni, megígérte nekik, amint bajba kerülnek, Csaba vezér tüstént visszafordul hadával és a segítségükre siet. No, de honnan tudják a távol lévők, mikor van itthon baj? Üzenhetnek tűzzel, vízzel, hírmondó lehet a levegő vagy akár maga földanyánk is – mondta Csaba.
Alig tett meg a királyfi és hada egynapi járóföldet, az erdőt rettentő szél zúgatta. Levegő vitte az üzenetet:
Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Menten visszafordultak, levágták mind az ellenséget, majd ismét útra keltek kelet felé. Jó darabon haladtak már, mikor megáradt folyó állta útjukat. Víz vitte az üzenetet:
Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Harmadszorra igen messze jártak már, amikor rettentő égzengéssel, villámlással zivatar szakadt rájuk. Tűz vitte az üzenetet:
Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Visszatértek hát, harmadszor is megmentették a székelyeket az ellentől. Ezután sikerült eljutniuk Szittyaországba, ahol a magyarok örömmel és tisztességgel, testvérként fogadták őket. Meghallgatták Csaba tervét is Attila örökének visszafoglalásáról, ám úgy vélték kevesen vannak még, gyengék ahhoz. Maradjatok velünk, sokasodjunk, és ha eljön az idő, együtt elindulunk – mondták.
Földanya szavára megnyíltak a sírok
Csaba és hunjai letelepedtek hát a magyarok között. Sok idő eltelt, a vezér és vitézei átkeltek a másvilágra, zöld dombok alá temették őket ősi szokás szerint lovaikkal, fegyvereikkel. Száz és száz év múlt, a holtak békében nyugodtak, ám Erdélyben ismét háború készülődött, ellenség fogta körül a székelyeket.
Harcoltak vitézül, de egyre kevésbé bírtak a borzasztó túlerővel, az öreg harcosok sóhajtoztak: hej, Csaba apánk, most már te sem segítesz meg minket! Aztán egy sötét éjszakán, a döntő csatán a székely lábak alatt csakúgy remegett a föld, végigszaladt a rengés hetedhét országon. Földanya vitte az üzenetet:
Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!
Erdélyország felett abban a pillanatban megzendült az ég, zabla zörgött, kard csörgött, a csillagok közül hun lovasok rontottak elő ragyogó fénytől ölelve, az élükön Csaba vezér vágtatott. Egyenest a csata kellős közepébe.
Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt!
– hangzott a kiáltás a földön, a székelyek új erőre kaptak. Az ellenségen páni félelem lett úrrá, fegyvereit szétdobálva futott mindenki, amerre látott: egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni? A székelyek megszabadultak, Csabáék visszatértek a sírhantok alá azon az úton, ahol jöttek.
Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá
– írja Móra Ferenc.
(Kiemelt kép: Hadak útja, Csillagösvény, azaz a Tejút. Fotó: AFP/Sebastian Voltmer)
