Az űridőjárást alapvetően csillagunk viselkedése határozza meg. Egy új kutatásban azonban nem a Nap, hanem az emberi tevékenység hatásait vizsgálták.
Az egész azzal kezdődött, hogy az utóbbi időben egyre több hidegháborús nukleáris fegyverkísérlet dokumentációja esett át újraminősítésen. Ezen magaslégköri robbantások adatainak elemzésével a NASA közelebb kerülhet a veszélyes űrbéli sugárzásoknak kitett műholdak és asztronauták megóvásához.
1958-62. között az Egyesült Államok és a Szovjetunió olyan furcsa kódnevű magaslégköri teszteket hajtott végre, mint amilyen Tengericsillag, az Argosz, vagy a Tikfa is voltak. Bár a kísérletsorozatok rég befejeződtek, és eredetileg mind katonai célokat szolgáltak, manapság mégis sokat segíthetnek a tudósoknak.
A Space Science Reviews-ban megjelent tanulmány középpontjában ezen detonációk hatásai álltak.
Fontos lenne jobban megérteni
Phil Erickson, az MIT Szénaboglya Csillagvizsgáló szakértője és az új tanulmány társszerzője szerint a tesztek emberi eredetű és rendkívül extrém példái voltak az űridőjárási hatásoknak, melyeket általában a Naphoz szoktak kötni. A kutató úgy véli, ha megértjük, mi is történt a kontrollált események során, akkor a természetes folyamatok felméréséhez is közelebb kerülhetünk.
Az űridőjárást, amely komolyan befolyásolja a Föld közvetlen környezetét, általában külső tényezők alakítják. A Nap töltött részecskéinek plazmaáramából és mágneses teréből álló napszél például a Naprendszeren keresztülhaladva a Földet és annak mágneses mezejét is eléri .
A részecskék többsége visszaverődik a pajzsról, a napszél egy része azonban áttörheti a mágneses teret, érintve bolygónk közvetlen űrbéli környezetét. A részecskék itt aztán komoly károkat okozhatnak a helyi eszközökben.
Természetes jelenségekre hasonlítottak
A hidegháború alatti magaslégköri robbantások, melyeket 30 kilométer felett hajtottak végre, bizonyos természetes jelenségeket utánoztak. A detonációk első hullámával például töltött részecskék forró tömege szabadult fel. Ezek geomágneses zavarokat okoztak, jelentősen eltorzították a bolygó mágneses terét.
Néhány robbantás ráadásul olyan mesterséges sugárzási öveket is kialakított, melyek sokban hasonlítottak a természetes Van Allen sugárzási övezetre, azaz a Föld feletti, töltött részecskéket tartalmazó dupla rétegre. A detonációkkal létrejött övezetek részecskéi igen hosszú ideig a helyükön maradtak – egy bizonyos robbantás után egészen egy évig kimutathatóak voltak.
A természetes körülmények közt csak a sarkköröktől délre, illetve északra látható jelenséget még a robbantás helyszínétől több ezer kilométerre található szamoai Apia Csillagvizsgáló kutatói is felfedezték.
Ugyanabban az évben, valamivel később az Argosz-teszt hatását már világszerte érzékelték. A detonáció generálta geomágneses viharok azért váltak olyan hatalmassá, mert a robbantást jóval magasabban hajtották végre, mint a korábbi kísérleteket.
A szakértők a jelenségek rögzítésének időpontjait elemezve ki tudták számolni, hogy milyen sebességgel is haladtak a robbantást követően a részecskék. Két különböző gyorsaságú hullámot azonosítottak, az egyik közel 3 000 kilométer per órával, a másik jóval lassabban haladt. A természetes viharoktól eltérően azonban ezek a viharok csak néhány pillanatig tartottak.
Bár napjainkban már nem folytatnak efféle kísérleteket, a tesztek adatainak felmérésével mégis közelebb kerülhetünk a természetes űridőjárás megértéséhez.
(NASA)
