Első miniszterelnökünk, miután belátta, hogy a királlyal nem tud megegyezni, a döntést a fegyverek fogják meghozni, 1848. október 2-án lemondott posztjáról és visszaadta országgyűlési mandátumát is. Családjával együtt Svájcba akart menni, Bécsben várta hozzátartozóit. De miután napokig nem kapott hírt róluk, Sopronba utazott.
Itt vette hírét a bécsi forradalomnak, aminek hatására október 10-én csatlakozott a Jelačić Horvátországba hazaküldött csapatai ellen készülő vasi nemzetőrséghez. Eközben a fővárosban a sajtó több támadást intézett ellene, mire Batthyány levélben számolt be szeptember végi – október eleji ténykedéséről:
- Igyekezett Bécsben megakadályozni a Magyarországgal szemben tervezett törvénytelen lépéseket, de miután ezek sikertelenek maradtak, elhagyta Bécset.
- Jelen helyzetben az országnak gondoskodnia kell önvédelméről.
Deák figyelmeztette: meneküljön!
Lemondása után a sárvári körzetben új választást írtak ki, ahol ellenjelölt nélkül ismét Batthyány kapott mandátumot. Megpróbált pártot szervezni Kossuth ellenében, az országgyűlés december 31-ei ülésén pedig javaslatot tett: küldjenek békekövetséget Alfred zu Windisch-Grätz herceghez, a császári-királyi hadsereg fővezéréhez.
Így is lett. A felsőház elnöke figyelmeztette a volt miniszterelnököt, hogy ő maga ne menjen az oroszlán barlangjába, de Batthyány ezt büszkén kikérte magának, és 1849. január 1-jén elindult a bicskei főhadiszállásra. Csakhogy Windisch-Grätz a küldöttség tagjait csak magánemberként volt hajlandó fogadni, de Batthyány Lajost még így sem.
Ez már nyilván gyanús jel volt, mert Batthyány kiérte a szintén a küldöttséggel tartó Deák Ferenc véleményét, hogy veszélyben van-e az élete? A volt igazságügyminiszter úgy vélte, nincs mitől tartania, de a bizonytalan körülményekre tekintettel felszólította: meneküljön! Ismét a dac válaszolt:
Néhány hitvány év miatt csak nem leszek szökevény.
Aljas eljárás volt
Deáknak igaza volt. Windisch-Grätz táborában már a küldöttség látogatásakor, január 3-án felmerült Batthyányi letartóztatásának gondolata, de a diplomáciai mentesség megóvta. Nem sokáig. A császári-királyi főparancsnok néhány napig a főhadiszálláson, Bicskén tartotta a parlamentereket, majd a főváros elfoglalása után Budapestre kísértette őket.
A követek mentessége ezzel megszűnt, a sógora, Károlyi György gróf palotájában tartózkodó Batthyány Lajost január 13-án este Windisch-Grätz parancsára őrizetbe vették, és a Helytartótanács egyik épületében őrizték. 1849 augusztusában állították bíróság elé, ahol egy öt napig tartó koncepciós perben felségárulás vádjával előbb többéves börtönbüntetésre, majd Felix zu Schwarzenberg birodalmi miniszterelnök nyomására kötél általi halálra ítélték.
Aljas eljárás volt. Ludwig Leuzendorf hadbíróval közölték: Batthyány lehető legszigorúbb elítélése politikai szükségszerűség, de a súlyos ítéletet uralkodói kegyelem fogja követni. Ezt támasztja alá, hogy rögtön az ítélethozatal után Leuzendorf – a hadbíróság egyhangú támogatásával – jól megindokolt kegyelmi kérvényt terjesztett elő.
Elkerülte a megaláztatást
Batthyány Lajos nyugodtan várta az október 5-ei ítélethirdetést, nem számított halálra. Amikor megtudta, mi vár rá, megdöbbent: nem a haláltól félt, hanem annak módját tartotta megalázónak: az akasztás köztörvényes bűnözők büntetése volt.
Ezért próbált meg öngyilkosságot elkövetni a cellájában, de a felesége által becsempészett kis tőr beletört a bordáiba, amikor pedig nyakát sebesítette meg, a berohanó őrök megmentették az életét. A lényeg viszont sikerült: nyaksebe miatt a kötél általi halált “kényszerűségből” golyó általira változtatták.
Büszkén halt meg, ártatlansága teljes tudatában:
…az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem.
– írta búcsúlevelében.
Október 6-án a vérveszteségtől támolygó Batthyányt ketten támogatták a pesti Újépület udvarára, ahol megkönnyebbülten látta, nincs bitófa. A puskacsövek előtt féltérdre ereszkedett: “Éljen a haza!” – kiáltotta és maga vezényelt sortüzet: “Rajta, vadászok!”.
(Cikkünk forrása Hermann Róbert történész tanulmánya)
