A belviszályok dúlta Magyar Királyság az 1440-es évek elején hirtelen a nemzetközi politika érdeklődésének homlokterébe került. Itthon a lengyel I. Ulászló király és a Habsburg (későbbi) V. László párthívei ütötték egymást, amikor IV. Jenő pápa fejében nagyszabású terv fogalmazódott meg: nemzetközi koalíciót hív életre a török Balkánról való kiűzésére.
Magyarország nélkül nyilván belekezdeni is kár lett volna, ezért az egyházfő 1442-ben Giuliano Cesarini bíborost küldte Pannóniába, hogy szerezzen békét a két László között. Fényes sikert ugyan nem könyvelhetett el, de annyit elért, hogy Ulászló hátában békét teremtett. V. László hívei – akik ekkor már a nyugati területekre szorultak vissza – nem csatlakoztak ugyan. Ám megígérték, nem is akadályozzák a készülő vállalkozást.
Mindkét oldalra elkötelezte magát
Csakhogy érzékelve a mozgolódást, a török diplomácia is lépett, II. Murád szultán igyekezett éket verni a keresztény összefogásba. Apósát, a Magyarországon élő Brankovics Györgyöt bízta meg a közvetítéssel, a siker fejében Szerbia visszaadását ígérte. Brankovics Hunyadihoz fordult, a szerb despoták óriási magyarországi birtokait ajánlotta, ha békét köt a pogánnyal.
Hezitált a király is. Ulászló trónja nem volt stabil, a magyar haderőnek is komoly hiányosságai voltak, nem vágyott háborúra. De a nyugati nyomás mégis erre ösztönözte. Végül úgy döntött, hogy nem dönt.
Sok kortárs hitte, e becstelenségért kellett a királynak életével fizetnie, és ez okozta a keresztények csúfos vereségét. És még a baljós előjel sem hiányzott. Azon a napon, amikor a király Szegeden Ceaarini előtt esküdött a város környékét földrengés rázta meg.
Vajha sose esküdtek volna! Az említett Julianus bíboros rábeszélésére ugyanis utóbb a király és a vajda úr megszegték ezt a békét. Midőn hajdan Pompejus, ki minden ember közt a legnagyobb diadalokat aratta, lovait a jeruzsálemi templom oszlopcsarnokába állította be, elveszítette győzelmes dicsőségét: úgy Ulászló király és a vajda úr előbbeni hadiszerencséje is megfordult ezután
– írja a krónikás Thuróczi János.
Egyedül maradtak
Minden a lehető legrosszabbul alakult. A lengyel koronát is birtokló Ulászló mindössze 4000 fegyverforgatót tudott hozni Lengyelországból, Hunyadi János seregének létszáma elmaradt a várakozásoktól. 1444. szeptember 22-én mégis átlépte a határt. A szerb despota nem csatlakozott, de II. Vlad havasalföldi vadától és a bolgároktól azért jött támogatás, a mintegy 20 ezer fős keresztény sereg Vidin, Nikápoly és Sumen elfoglalása után, november 9-én érték el a Fekete-tenger partján fekvő várost, Várnát.
A török átkelés megakadályozására küldött genovai hajók inkább jó pénzért az oszmánokat szállították át Európába, Velence egyedül tehetetlen volt a tengeren. A hajón ígért segítség sehol nem volt, ám a távolban feltűnt II. Murád személyes vezetése alatt az 50 ezer főt számláló szultáni had. Az esti tanácsban komoly vita alakult ki a hogyan tovább kérdésében.
Sokan a visszavonulás mellett érveltek, mint mások, például Hunyadi a gyors támadásban látta az egyetlen lehetőséget:
– mondta.
Baljós jelek a mennyből
Másnap pedig harcoltak és haltak becsülettel a két és félszeres túlerővel szemben. Thuróczy mester:
Végre november tizedik napján, mely Szent Márton ünnepének vigíliája, megjelent Amurat török császár számlálhatatlan pogány csapatokkal, hadirendben, zászlók alatt, csatára készen. Szemben a király és János vajda úr, meg a többi ottlevő magyar urak kivezették a táborból minden népüket, elrendezték és elosztották hadsoraikat;[…]
Így elrendezvén a dolgokat, isten a mennyből baljós jellel mutatta nekik a jövendőt. Mihelyt ugyanis a fényesen aranyozott zászlókat felemelték s kibontották a szélben, mely akkor viharrá erősödött: egy heves szélroham nyomban megragadta a zászlókat, elrongálta, darabokra szaggatta és részeiket elhordta a levegőbe. Majd mindkét részről felharsantak a trombiták és dobok, a törökök nagy riadásba törtek ki, s az ellenfelek összecsaptak. Itt is, ott is törtek a lándzsák, s ebben a lándzsatörésben sokan hulltak le lovukról; hevesen tombolt a csata: mindkét félen nagy öldöklés volt; a törökök közt mégis nagyobb. A magyar harcosok vitézi támadását ugyanis egyetlen csapatuk sem tudta feltartóztatni, sőt hirtelen futásnak eredtek. Mivel azonban a török csapatok, széltében-hosszában felállítva, a magyar sereget számban több mint hatszorosan felülmúlták, menekülő hadsoraikat a magyarok nemigen üldözhették. Mikor az üldözéstől visszafordultak, új csapatok támadtak rájuk és nagy zajjal új csatát kezdtek. A nap nagyobb része öldöklő harcban telt el; a mezőn mindenütt sűrűn hevertek a holtak, s az ellenfeleket rémület töltötte el.
Lándzsán a király feje
Hosszan és keményen küzdöttek, Hunyadi személyes beavatkozása többször is megakadályozta a katasztrófát, és már-már úgy látszott, az este a kínzó túlerő ellenére is keresztény győzelmet hoz. De a király mindent elrontott.
Mikor Ulászló király látta, hogy az ellenséges lovasság megfut, s Amurat császár meg tábora megrémült: nyomban megindította az őrizetére rendelt dandárt, s míg a vajda úr és a többiek másfelől dühös harcot folytattak, meg akarta rohanni és legázolni a császár táborát. Mikor tehát a sűrűn álló gyalogcsapatok közé került, egész dandárával együtt leverték, elnyomták és megölték. Az ellenség már le volt győzve, le volt verve, nem is remélt diadalt, s most váratlanul jutott hozzá. A magyarok a csatateret és táborukat az ellenségnek hagyva, futásnak eredtek.
Tizenegyezer katona maradt a várnai mezőn, számos előkelőség, püspök, főúr lelte halálát, köztük az egész hadjáratot tető alá hozó pápa követe, Cesarini bíboros. Nagyon komoly veszteséget szenvedtek a törökök is, ennek volt köszönhető, hogy Hunyadi János szervezetten, épségben tudta hazavezetni megmaradt seregét.
(Kiemelt kép: I. Ulászló a várnai csatában. Jan Matejko festménye/Wikipedia )
