Szentek esetében megesik, hogy a legenda keveredik a valósággal, főleg, ha csaknem másfél évezredes történetről van szó. Szent Vendel esetében még az is bonyolítja a helyzetet, hogy legendái a XV. század elején keletkeztek, 800 évvel halála után.
Bíborban született, de feladta a koronát
Írországban született a VI. század elején azokban az időkben, amikor a kereszténység még igencsak elszórtan éreztette hatását ezen a Rómából nézve a világ végén elhelyezkedő területen. Valószínűleg hitesnek tekinthetjük a tényt, hogy Vendel egy törzsfő fia volt, azaz herceg, vérbeli “királyfi”.
Igen korán jelét adta jámborságának, erősen vonzódott a keresztény műveltség és a papság iránt. Apja persze ezt nem nézte jó szemmel, ezért hogy a figyelmét elterelje, elvonja a “káros tanoktól”, nyájai őrzését bízta a fiúra. Ám szándéka fordítva sült el. A juhokkal töltött magányos órák, napok, hónapok alatt megérlelődött benne a szándék a visszavonultság, a remeteség, az Istenben elmerült szemlélődés után.
Nem is tétovázott sokáig, hat ifjúval elhatározta, elzarándokol Rómába, majd a Szentföldre. A kereszténység fővárosába el is jutottak, ám tovább nem mehettek, a perzsák és arabok támadásai 614-ben elpusztították a zarándokhelyeket. A kis csapat így elindult hazafelé, ám Vendelben oly erőssé érett a remeteség iránti vágy, hogy nem folytatták az utat, Triertől félnapi járóföldre megtelepedtek az erdőben.
Dolgozz inkább, koldus!
Napjaik szigorú böjttel, imádsággal telt, hajlékuk egy kis viskó volt. Hogy mégis életben maradjanak, néha koldulniuk kellett. Egy ilyen alkalommal egy gazda csúnyán megszidta Vendelt: kéregetés helyett dolgozna inkább, és ne az emberek segítségét várja, hanem inkább ő segítsen másokon!
Szíve viszont remetecellája után sóvárgott olyannyira, hogy Isten angyalai nyájával együtt felemelték, és elvitték a cellájához, ahol botját a földbe szúrva fakasztott vizet az állatoknak. Gazdája épp arra lovagolt, keményen számon kérte az ifjút, miért vitte olyan messzire a nyájat. Vendel erre megígérte, kellő időben otthon lesz.
A pásztorok védőszentje
És úgy is volt. Mire a gazda lóhalálában hazaért, ott találta Vendelt a nyájjal együtt. Ekkor értette meg, hogy a remeteség nem munkakerülést jelent, így elbocsátotta, éljen úgy, ahogy neki kedves. Visszatért hát az erdőbe, ahol hamar kiérdemelte a körülötte megtelepedett remeték tiszteletét: elöljárójukká választották, kolostort emeltek, és apátjukká választották Vendelt. Így halt meg 617-ben.
Szent Vendel tisztelete a XVI-XVIII. század között élte virágkorát szerte Európában. A pásztorok és a háziállatok védőszentje, gyakran így is ábrázolják: juhászként, lábánál állatokkal, kezében rózsafüzérrel. A visszautasított királyság szimbólumaként gyakran látunk az ábrázolásokon lábánál koronát.
