Még a történelem iránt kevésbé érdeklődők is betéve tudják, mert a fejünkbe verté: III. Andrással 1301-ben kihalt az Árpád-ház. Ha Álmos uralkodásának kezdetét a IX. század közepére tesszük, a dinasztia négy és fél évszázadig vezette a magyar államot megfellebbezhetetlenül. Belviszály, pártütés, testvérháború nem volt ismeretlen, de abban mindenki egyetértett, hogy a trónt csakis Álmos és Árpád leszármazottai birtokolhatják.
Az utolsó aranyágacska
A “Turul-dinasztia” ősi, eleinte szakrális tisztelete, majd a szent királyok tekintélye felülírt minden napi érdeket. Érthető hát a kortársak csüggedtsége, tanácstalansága és gyásza, amikor az utolsó “aranyágacska” 1301. január 14-én örökös nélkül távozott az élők sorából.
Midőn pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten kegyes hívására a földi dolgokból kivált, Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt, az egyházat kormányzó főpapok, Magyarország bárói, előkelői, nemesei és bármilyen rendű lakói, mikor felfogták, megtudták és értesültek, hogy igaz és természetes uruk elhagyta őket, Ráchelként siratták és végtelenül megzavarodtak, és nagyon megrendültek
– idézi Ákos nembéli István 1303. évi oklevelének szavait Zsoldos Attila.
Érdekes kérdés az is, valóban az Árpádok vére csörgedezett-e a királyban? Nem mi kételkedünk, hanem a kortársak. Történt ugyanis, hogy II. András királyunk élete utolsó évében, 60 esztendősen feleségül vette az estei őrgróf leányát, Estei Beatrixot.
Kinek a fia?
Mikor a király elhunyt, Beatrix áldott állapotban volt. András fiai, IV. Béla és Kálmán herceg viszont azt gyanították, hogy mostohaanyjuk terhessége házasságtörő kapcsolatgyümölcse, ezért őrizet alá helyezték Beatrixot. Az egykori királynő megszökött, és külföldön adott életet fiának, Istvánnak. Béla és Kálmán soha nem ismerte el Istvánt féltestvérének, így soha nem léphetett magyar földre.
Mikor 1290-ben meghalt IV. (Kun) László, itthon sokan úgy vélték, Árpád dinasztiájának magva szakadt. Féltucatnyi trónkövetelő jelentkezett, a magyar urak pedig – az erőskezű idegen királytól, illetve a túlzott pápai befolyástól rettegve – 1290. július 23-án megkoronázták Andrást. A helyzet és az érdek úgy kívánta, a bárók ne firtassák az új király származását, ám a bizonytalanság mindvégig megmaradt.
A későbbiekben például, míg Károly Róbert, mint jóemlékezetű elődöt említi Andrást, Nagy Lajos uralkodása alatt már ismét megjelennek azok a vélemények, amelyek törvénytelennek nevezik uralkodását. Sőt, a középkor végén Werbőczy István Hármaskönyve már azt írja, a III. András által kibocsátott oklevelek csak abban az esetben tekinthetők érvényesnek, ha I. Károly utóbb megerősítette őket – írja Zsoldos Attila a Históriában.
Megmérgezték?
Amilyen rejtélyes volt származása, halála is éppúgy megmozgatja az utókor fantáziáját. Tény, hogy egyik napról a másikra, minden előjel nélkül vesztette életét, ezért merült fel a mérgezés gyanúja. A nápolyi Anjouk soha nem ismerték el uralmát, a trónt már 1290-től Károly Róbertnek követelték. Ezért a király olasz szakácsának segítségével eltették láb alól.
Először az édesanyját mérgezték meg, mire a király a szokásosnál is óvatosabb lett, minden ételt megkóstoltatott, mielőtt hozzáfogott volna. Ezért amikor azon a bizonyos január 14-én halat szolgáltak fel, az asztalnokmester olyan késsel vágta fel, amelynek csak a király felőli oldala volt méreggel bekenve.
