A terror ijedtséget, rettenetet jelent latinul, és bárhogy is változzon a terrorizmus definíciója évszázadok, évezredek folyamán, terrorcselekmények mindig is jelen voltak az emberiség történelmében. Nehéz a pénteki francia támadássorozatra így gondolni, de nem volt más, mint egy ősi láncolat legújabb eleme.
A modern terrorizmus egyik fő szándéka a félelemkeltés, az ellenség megtörése annak hátországában. Nem új gondolat, de jókora fejlődésen ment keresztül az elmúlt évezredek során. Lássuk.
Nobel: dinamit a demokrácia szolgálatában
A terror valóban örök, különböző szintjei, változatai az ókortól ívelnek napjainkig – erősíti meg a 24.hu-nak Konok Péter történész. A klasszikus példa Hellászból való, amikor Krisztus előtt 514-ben Harmonidosz és Arisztogeitón merényletet követett el az athéni türannosz, Hipparkhosz ellen.
Akkoriban viszont – mint a hasonló esetekkel még nagyon sokáig – a közvélemény nem tudott mit kezdeni, történetükbe ezért keveredett szerelmi szál indítékként. Viszont ezzel meg is találtuk a kiindulópontot a terrorizmus egyik klasszikus hajtóerejéhez: a gyengék, az elnyomottak fegyvere az erősebb, az elnyomó ellen.
A római császárkor a mai értelemben vett terrorizmus melegágya volt, igen kevés uralkodó lelte halálát ágyban, párnák közt. Szökött római rabszolgák földbirtokosokra vadásztak válogatás nélkül, a pilisi erdőben meggyilkolták Gertrúd királynét, Guy Fawkes 1605-ben az angol parlament felrobbantásával kívánta megszüntetni a katolikusok elnyomását.
Kevesen tudják, de például Alfred Nobel a demokrácia elhozóját látta a dinamitban: a gyengék könnyen beszerezhető, hatékony fegyverét az elnyomó hatalommal szemben. De nem csak ő, többen ekképp fogadták a találmányt, még verseket is írtak a robbanószerhez címezve.
A legbrutálisabb: törvénnyel szentesített terror
Ellentétként pedig ott találjuk az ugyancsak kortalan állami terrort. Ezt persze inkább elnyomásnak, önkényuralomnak nevezzük, mert amint a megfélemlítést, válogatás nélküli erőszakot törvények szentesítik, máris nem tekinthetjük terrorizmusnak. Ide tartozik ártatlan emberek lemészárlása a közösség megfélemlítése céljából az első civilizációktól kezdődően a modern terrorbombázáson, a fehér- és vörösterror legkülönfélébb megnyilvánulásain át az ISIS által megszállt területeken napjainkban elkövetett bűnökig.
Érdekesség:a terrorbombázás általi félelemkeltést az amerikaiak fejlesztették tökélyre, a II. világháborúban, külön részleg foglalkozott a pszichológiai hadviseléssel. Székesfehérvár bombázása előtt például röplapokat szórtak a városra:
Szép, virágos Fehérvár, nemsokára te jössz már!
A cél nyilván nem a polgári lakosság tájékoztatása volt…
Az állami a terror világszinten legtöbb áldozatot szedő megnyilvánulása, mégsem tekintjük annak – nyomatékosítja a történész. Persze az is nyilvánvaló, hogy nézőpont kérdése, kit tekintünk terroristának. Nagyon leegyszerűsítve: ha a megszálló győz, a szabadságharcos terroristaként vonul be a históriába, hőssé válik viszont, ha a felkelés sikert arat.
Tisztaszívű gyilkosok
A mai értelemben vett terrorizmus a nacionalizmus és a munkásmozgalmak születésével jelent meg a XVIII. század végén, a XIX. elején. Az 1800-as években a “tisztaszívű gyilkosoknak” is nevezett anarchista terroristákat találunk, ők voltak a társadalmi igazságosság önjelölt bajnokai, mártíromságra vágyó “hősei”. A zsarnokság ellen léptek fel, céljuk az önpéldamutatás volt: egyedül is lehet, érdemes.
Klasszikus, már-már tragikomikus példája Sisi királyné meggyilkolása. A magányos tettes, Luigi Luccheni eredetileg az Orleans-i herceget akarta megölni, de csak a magyar királynét találta. Nem jött zavarba, hisz szándéka csupán királyi vér ontása volt.
A munkásmozgalmakhoz köthető szervezetek esetében célzott terrorizmusról beszélünk. A célpont ugyan adott személy – politikus, bíró, gyártulajdonos – volt, ám az akció sokkal inkább az általa képviselt “eszme” ellen irányult. Szimbolikus tetteket hajtottak végre, ismert képviselője volt e típusnak a német Vörös Hadsereg Frakció, vagy az olasz Vörös Brigádok. Utóbbi jelmondata például: hatvanan a hatvanmillió ellen.
Magyar szál
A nacionalista-vallási-fundamentalista terrorizmus az ellenségre kollektíven tekint, a bosszú, a félelemkeltés hajtja, célpontja pedig nem célzott. Bár a részletek sokban eltérnek, de lényegében ide sorolhatjuk “történetileg” a baszk ETA-t, az ír IRA-t, az amerikai Ku-klux-klant és például az USA homoszexuálisok ellen alakult csoportjait.
Eme “irányzat” iskolapéldája és egyben első képviselője Libényi János volt még akkor is, ha esetében fenti meghatározások közül még csak az elkeseredett bosszút tekinthetjük motivációnak, és a célpont is igen határozott volt. A 22 éves szabólegény végignézte az aradi kivégzéseket, képtelen volt megemészteni a magyar szabadságharc leverését: 1853-ban bosszúból kést döfött Ferenc József nyakába.
Mindent összevetve a klasszikus terrorizmus mögött mindig áll egy ideológia, amelynek nevében az elnyomott kétségbeesett támadást intéz vélt vagy valós elnyomója ellen. Az már lényegében mindegy, hogy a célpont a kollektív felelősség nevében ötletszerűen kiválasztott ártatlan emberek csoportja, maga a gyűlölt személy, vagy csak szimbolikus jelentőséggel bír.
Valami egészen új született
Ami viszont az Iszlám Állammal (IÁ) mára megszületett, egy egészen más, új jelenség. A cél ugyanaz, az egyén szintjén pedig nyilvánvalóan erősen jelen van az ideológia is, ám a háttérben már nem az eszme, hanem egy gyakorlati értelemben vett állam áll. Ez pedig arra tart igényt, hogy az általa remélt pacifikáció után a globális színpad szereplője legyen.
Az IÁ már nem a szabadság, Isten, a társadalmi igazságosság, vagy bármi egyéb magasztos cél érdekében gyilkol. Nem a zsarnokság ellen lázad, a terrorizmus az Iszlám Állam kezében nem a gyengék fegyvere – esetében már az is ködös, ki az elnyomó -, egyszerűen világhatalmi státuszra tör.
