Az ’56-os forradalmat többen, többféle módon boncolgatták, elemezték, értékelték eddig is, és még nincs vége. Üdítő kivétel lenne, de sajnos ennek megítélésében sincs “nemzeti konszenzus”, és addig nem is lesz, amíg épp csak a történészeket nem hallja meg senki.
Annyi viszont biztos, hogy 1956. október 23-án Magyarországon oly erővel tört fel a szabadságvágy, amitől – Márai Sándor szavaival – világrendek remegtek meg. És ezt nem lehet másképp magyarázni. Mi sem megyünk tovább, mint bemutatjuk e nap eseményeit: tessék lelkesedni, meghatódni, elmerengeni.
Az események “elfajultak”
A diákok október 22-én határozták el, hogy másnap délután békés felvonulással adnak nyomatékot korábban megfogalmazott követeléseiknek. A gyülekező délután három órakor volt a Március 15. téren, Petőfi szobránál. A tüntetést előbb betiltották, majd mégis megadták az engedélyt, és a pártvezetés felszólította tagjait a részvételre. Hogy közbe tudjanak lépni, ha az események esetleg “elfajulnának”.
Elfajultak. A Petőfi-szobornál az ifjú Sinkovits Imre szavalta: ” Talpra magyar, hí a haza!/Itt az idő, most vagy soha!/Rabok legyünk vagy szabadok?/Ez a kérdés, válasszatok!” És már ekkor 10-15 ezer ember dörögte vele a refrént:
A magyarok istenére/Esküszünk,/Esküszünk, hogy rabok tovább/Nem leszünk!
Egyre többen kiáltották a történelmivé vált jelszavakat. “Aki Magyar, velünk tart!” “Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!” Ha az elvtársak eddig azt hitték, megúszhatják, a “Ruszkik haza, ruszkik haza!” skandálása már nem hagyott kétségeket.
A tömeg a Kiskörúton vonult át a városon – a lengyelekkel vállalt szolidaritás kifejezésére Budára tartott a Bem-szoborhoz. A körúti ablakokban megjelentek a nemzeti zászlók, sokan már ekkor kivágták belőle a gyűlölt Rákosi-címert, megszületett a forradalom jelképévé lett “lyukas zászló”. “Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk!” “Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!” – zúgott a tömeg végig a belvároson.
A közben hazafelé igyekvő munkások, járókelők nagy számban csatlakoztak az ifjak menetéhez, a Bem térre már 50 ezer ember érkezett. “Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!” “Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!” Sinkovits ismét a Nemzeti dalt szavalta, Veres Péter, az Írószövetség elnöke felolvasta a szervezet kiáltványát, a diákok pedig 16 pontba szedett követeléseiket.
Ez már forradalom
A tömeg percről-percre nőtt, a szobortól a hidakon keresztül a Parlament elé hömpölygött, a Kossuth téren este hat órakor már 200 ezer ember várta Nagy Imrét. Andrássy gyula unokája, Pallavicini-Andrássy Borbála meghatódva írta ezekről az órákról:
“Tömegek és tömegek, zárt sorokban, sokan karonfogva, ragyogó arccal, fegyvertelenül. … Gyökértelen, hazátlan, istentelen, téves eszméket hirdetők kezében gyúrt ifjúság, amely megtalálta önmagátamelynek ősi vére felszabadította gúzsba kötött tagjait.”
Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész.
Ekkor már az események irányíthatatlanná váltak. A Parlament előtt Nagy Imrét hallgatták, rutinszerű “Elvtársak” megszólítására felhördültek az emberek. A Városligetnél gyülekezők ledöntötték Sztálin szobrát és darabokra szedték. Fejét a Blaha Lujza térre vitték, ahol egy zsákutcát jelző táblát aggattak rá. Egy harmadik, jelentős számú csoport a rádió épülete elé ment, be akarták olvastatni jelszavakká érlelt követeléseiket.
Ehelyett azonban Gerő Ernő pártfőtitkár szólalt meg az éterben, aki az eseményeket nacionalista tüntetésnek bélyegezte, és kemény megtorlást helyezett kilátásba.
A kivezényelt katonák egy része letépte magáról a vörös csillagot és átállt a tüntetők oldalára, a rádióba érkező fegyverutánpótlást elfogták és feltörték a közeli gyárak fegyverraktárait is. Szabályos ostrom kezdődött éjjel fél 11 körül, reggelre pedig a Magyar Rádió a forradalmárok kezében volt. Merthogy a békés tüntetés ekkor, 1956. október 23. éjszakáján vált forradalommá.
