A most következő történet kevéssé ismert, mondhatni hiányzik a köztudatból. Pedig nagyságával, egyediségével önmagában felülmúlja a “hősi múltról” kreált, manapság divatos képzelgéseket.
III. Béla király, hogy a trónért vívott testvérháborút megelőzze, korán gondoskodott utódlásáról. Elsőszülött fiát, Imrét még gyermekkorában megkoronáztatta, végrendeletében őt nevezte meg örökösének. Másik fiát, a későbbi II. Andrást keresztes háború vezetésével bízta meg. Csakhogy ember tervez…
Testvérharc
Halála után, 1196-ban Imre akadálytalanul vette át az uralmat a Magyar Királyság felett, ám öccse “… úgy érezte, hogy ő inkább uralkodásra, mint engedelmességre termett. Kárhoztatta az elsőszülöttség jogát, amely megfosztotta őt az uralkodás lehetőségétől”. Ezért hát – magyar előkelők segítségével – a Szentföld helyett itthon vitt hadat,
Ezek eredményeként és a pápa közbenjárására András megkapta horvát-dalmát hercegi címet, a két fiú megegyezett: aki tovább él, azé lesz az egész ország. Csakhogy Imrének hamarosan fiú gyermeke született, így megfeledkezve korábbi egyezségükről, az elsőszülött jogainak elismerésére szólította fel Andrást. A viszály 1203-ban ismét feltámadt.
“A megegyezés reménye végül is meghiúsult, mert Andrást egy sereg zavargást kedvelő uraság polgárháborúra uszította, így Imre kénytelen-kelletlen sereget állított.” Varasd közelében néztek egymással farkasszemet, amikor a források szerint megdöbbentő jelenet bontakozott ki.
Győz a fegyvertelen király
Mihelyt “a két sereg harcra készen felsorakozott, ő [Imre] fegyverét letette, testőrségét hátrahagyta, és kezében a jogarral öccse csapatai közé lépve így szólt: Nos hát, vitézek, ki lesz az, aki a királyok szentséges vérére kezet mer emelni? Ki fog lesújtani arra, aki a mennybeli István akaratából e méltóságot elnyerte?”
… Nem Imre vagyok én, nem magánember, hanem a mennyei István helytartója, utóda és örököse, az állam képviselője, akit nem a ti hozzájárulásotok és nem az örökösödés joga tett meg Magyarország urának, hanem ama istenség és a szent korona szellemisége. Kire emeltek hát fegyvert, szerencsétlenek? … Nem halandóval álltok szemben, nyavalyások, hanem azzal, akivel isteni rangjánál fogva minden a halandóságon felül történik.
“… Ismerjétek fel atyátokat, és fogadjátok szívesen az átkos merészségetekkel szemben felkínált bocsánatot, ismerjétek el királynak azt, akit az istenségek akarata és a ti megfontolt szavazatotok kiválasztott!”
E szavakra, mintha csoda történt volna. A királyi jelvényekkel ékesített, egy szál fegyvertelen ember előtt a lázadók hada megingott, “azonnal letették a fegyvert, egymással versengve kértek bocsánatot, szégyenkezve szemtelen vakmerőségükért…” Hamar Andrást is előkerítették, csaknem meg is ölték azok, akik néhány perce még vérüket ontották volna érte. A herceget fogságra vetették, ahonnét viszont hamar szabadult.
István koronája és Árpád vére
A jelenetet néhány évtizeddel később jegyezte fel a dalmát Spalatói Tamás, fent olvasható “kibontása” Antonio Bonfini mester munkája. Tegyük fel, hogy az egész a fantázia szüleménye. Ám az, hogy Mátyás történetírója ily nagy teret szentel neki, bizonyítja micsoda tisztelet övezte a Szent Koronát és Árpád dinasztiáját a XV. században (is).
Szent István személyesen kijelölt utódját, Orseolo Pétert kétszer is elűzték, helyette Árpád leszármazottait hívták vissza a trónra. A felkent magyar királyt, Aba Sámuelt meggyilkolták, és később sem tétováztak sokat, amikor a pilisi erdőben lekaszabolták Gertrúd királynét.
Csakhogy egyikük sem volt Árpád vére. A régi, pogány időkből élő istenkirályi tisztelet egyedülálló módon élt tovább Magyarországon a kereszténység századaiban is. Egy Szent István koronájával érintett Árpád-utódra senki nem mert kezet emelni. András táborában is magyarok álltak, Imre biztos lehetett benne, hogy fent idézett hivatkozása célba talál és behódolást eredményez.
Végezetül jegyezzük meg: igen, IV. László Árpád-házi királyunkat meggyilkolták. De elég fontos részlet, hogy bárkik is voltak az esetleges felbujtók, a gyilkos fegyver kunok kezében volt.
Persze nem azt akarjuk mondani, “magyar ember képtelen lett volna Árpád vérét ontani”, mert az ostobaság lenne. De tény, hogy nem tette. Számos európai monarchiát találunk, ahol az alattvalóknak nem voltak ilyen aggályaik, és mint láttuk, más esetben a magyarok sem tétováztak.
