Régi korok történetíróit nem vádolhatjuk azzal, hogy munkájuk során a “politikai korrektség” vagy az objektivitás vezérelte volna tollukat. Erre sem igény, sem lehetőség nem volt. Regino prümi apát sem lehetett kivétel, amikor művében a Krisztus születésétől saját koráig, 906-ig történt eseményeket foglalta össze.
Krónikáját Trierben írta a 900-as évek elején, szólt benne a magyarokról is. Időben tehát párhuzamosan láthatta a Kárpát-medencébe költöző népet, de földrajzilag nagyon is messziről. Szavait áthatja az őseink iránt érzett gyűlölet, és mint forráskritikusai tartják: a szájhagyomány alapján “ítélt” a magyarokról.
“Az úr 889. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak, és melyet nem is említettek, kitört Scythiából és a mocsarakból…”
Vadállatok módjára élnek
Nem titok az sem, miért nem szívlelte Árpád népét: “Most, az isten igazságos itéletéből, a mi nyakunkra hágtak és mindenütt türhetetlen rettegés előzi meg őket, mert isten ily szörnyetegek által áll bosszút rajtunk”. Úgy tudta, a szkítákkal azonos nép a honfoglalásig az éhségtől hajtva kóborolt keleten. “Legnagyobb erejök a nyilazásban állott, melyet szükségből tanultak meg, midőn oly nyomoruságos életet folytattak”.
És milyen emberek voltak? “Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös és lázadó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik belé az asszonyokba, mint a férfiakba.”
Nem emberek, hanem vad állatok módjára élnek. Az a hir felőlük, hogy nyers hussal élnek, vért isznak, a foglyok szivét feldarabolva gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom.
“Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el nemcsak a mondott tartományokat, hanem legnagyobb részében az itáliai királyságot is” – írja a jámbor keresztény. Szavait pedig későbbi idők történetírói gyakran idézték, jelentősen hozzájárulva a magyarokról alkotott torz kép kialakulásához.
Inkább magasnak számítottak
De miből gondoljuk, hogy apró termetűek voltak? Ezt a keleten járó európai utazók honosították meg azzal, hogy az ázsiai nomád népek többsége valóban kisnövésű. Még 1900-ban is azt írta Pauler Gyula, a neves történész: “Mikor az apró, barna, nyírt hajú,majdnem tar legények kiálltak, vállukon volt a dzsida, kezükben az íj, s felváltva használták, amint a szükség kívánta”.
A modern régészet azonban, számos X. századi sírból származó embertani adatokra támaszkodva cáfolta ezt a vélekedést. Szathmáry László 1982-ben közreadott vizsgálatai alapján a férfiak átlagmagassága 168,89, a nőké 161-162 centi volt – írja Fodor István a Rubicon hasábjain.
Ezzel a testmagassággal abban az időben nemhogy alacsonynak, hanem inkább kifejezetten magasnak számítottak. A jól táplált, erős testalkatú embereknek pedig egyáltalán nem volt karika lába, bármennyit is ültek lovon. Aztán népünk a középkorban elkezdett “összemenni”, az 1848-49-es szabadságharc sorozási jegyzőkönyveiből már 160 centiméteres átlagos magasság állapítható meg.
Az utóbbi fél évszázadban pedig megint nyúlni kezdtünk, a következő évtizedekben a férfiak magassága 180-185, a nőké 165-167 centinél érheti el a maximumot. Hogy miért, arra ide kattintva találja a választ a kislábujjunk jövőbeli eltűnésén is elmélkedő cikkünkben.
