A késő középkori-kora újkori szultáni udvart semmiképp nem nevezhetjük biztonságos fészeknek. Cselszövés, intrika, gyilkosság mondhatni hozzátartozott a mindennapokhoz. Minél közelebb volt valaki a hatalomhoz, annál kevésbé bízhatott a hosszú életben. Ám ha van pokol, I. Szelim szultánt még ma, 500 év múlva is ott pörkölik – sokat tett érte, hogy még életében kiérdemelje a Rettenetes melléknevet.
A család
Szelim nem volt elsőszülött, így elvileg nem számíthatott a trónra, de volt benne elég hataloméhség és tettvágy, hogy ezzel ne nagyon törődjön. A janicsárok támogatását megszerezve fellázadt apja ellen, és bár eleinte vereséget szenvedett, 1512-ben sikerült lemondatnia II. Bajazidot. Szent életűként ismert édesapját ezután száműzetésbe küldte.
Mint ahogy közeli férfi rokonai is sorra távoztak az élők sorából, mindenki, aki Szelim számára konkurenciát jelenthetett.
Ettől függetlenül úgy tűnik, a szultán nem volt oda a trónharcokért, sőt, nagyon károsnak találta. Legalábbis erre következtethetünk a tényből, hogy négy fia közül hármat meggyilkoltatott, egyedül a későbbi Nagy Szulejmánt hagyta életben. Mi tagadás, ezzel tényleg biztosította a zökkenőmentes öröklést.
Janicsárok és nagyvezírek
Nem bánt kesztyűs kézzel alattvalóval sem: 1520-ig, azaz nyolc évnyi uralkodása alatt hét nagyvezírt öletett meg. Nem holmi aktatologató irodistákról volt szó, a nagyvezír a szultán után az Oszmán Birodalom második embere volt, katonai és politikai főméltóság. A hadak főparancsnoka, a szultáni tanács elnöke, főminiszter, az uralkodó helyettese.
Megtehette, hatalmát a közvetlenül a szultán alá tartozó félelmetes janicsárok tömegére alapozta. Szelim szempontjából ők voltak a tökéletes katonák, nem csalódhatott bennük.
Vallási fanatizmusukról is gondoskodtak, mindannyian a bektasi dervisrend tagjai voltak. Mint a középkori lovagok: vallás, bátorság, hűség, szolgálat volt az életük. Ők alkották a szultáni testőrséget, és ekkor még kizárólag a szultán személyes parancsára, vezérlete alatt tartoztak hadra kelni.
Síiták és keresztények
Nem csoda, hogy bármire is vetemedett I. Szelim, alattvalói számára érinthetetlen volt. Megítélését viszont ragyogóan mutatja, hogy neve mellé a rettenetes jelzőt aggatták. Szívén viselte Szelim az igaz hit sorsát is, birodalmában 40 ezer “eretnek” síitát mészároltatott le. Keleti és déli irányban terjeszkedett, Egyiptom elfoglalása után kivégeztette a fogságba esett mamelukokat.
Rövid uralkodása alatt az Oszmán-dinasztia vált a világ leghatalmasabb iszlám dinasztiájává. Aztán uralkodásának kilencedik évében váratlanul megbetegedett, és 1520. szeptember 22-én meghalt. Több tervét így már nem tudta megvalósítani. Az ő fejében fogant meg először a Szuezi-csatorna megalkotása, de állítólag tervezte India elfoglalását és a keresztények kiirtását is. Fia, I. Szulejmán tekintetét már nyugatra vetette, megtörte a Magyar Királyságot, és birodalma határát Bécs “előterébe” tolta ki.
