A Hold kráteres felszíne a leglátványosabb bizonyítéka, hogy meteoritok becsapódása – legalábbis csillagászati időben mérve a múltat – bizony nem kivételes esemény. Messze, a Mars és a Jupiter pályája között keringő kisebb-nagyobb kőzettestekről, kisbolygókról beszélünk, így emberi léptéket használva viszont a velük való tragikus találkozás esélye minimális. De arra mérget vehetünk: egyszer be fog következni.
A Texas Egyetem McDonald Obszervatóriumának munkatársai szerint ha becsapódás nem is, de egy szoros közelítés napja 2017. október 12-én jöhet el. Ekkor halad el mellettünk a 40 méter átmérőjű 2012 TC4 aszteroida, és 1 az 500 ezerhez az esélye, hogy telibe találja a Földet – bár a csillagászok szerint az egyre pontosabb mérések még tovább csökkentik majd a valószínűséget.
Bármikor megcélozhatnak
A témában sok a szenzációhajhász, túlzó hír, és ez érdektelenségbe fordíthatja a közvéleményt, pedig a fenyegetést igen is komolyan kell venni. A NASA évek óta dolgozik a Földre veszélyt jelentő kisbolygók felderítésén dollár tízmilliókat költve. Mekkora veszély leselkedik ránk az űrből? A Hír24 Kereszturi Ákos bolygókutatót, az MTA Csillagászati és Földtudományi Központjának tudományos munkatársát kérdezte.
A csillagászok eddig közel 980 darab, egy kilométeresnél nagyobb földközeli kisbolygót azonosítottak, becslések szerint 10 százalékuk még ismeretlen. A 200 méternél nagyobb égitestek jó része viszont még felfedezésre vár, számuk nagyságrendileg tízezerre tehető. Földközelinek nevezzük őket, mert pályájuknak van olyan pontja, amely a Föld átlagos naptávolságának 98 és 130 százaléka közé esik, esetenként megközelíti bolygónk pályáját. A legnagyobb probléma, hogy az aszteroidák egy-egy bolygó mellett elhaladva, azok tömegvonzása miatt megváltoztathatják az útjukat, emellett csak a legnagyobbakat lehet könnyen felfedezni.
Ez történne, ha…
A kicsik is nagyot szólnak
Apró “égi kavicsok” napi szinten, másodpercenként bombázzák a Földet, ezek a hulló csillagok avagy meteorok – ilyenkor kívánunk valamit, mert így szokás. Ha viszont egy 50 méternél nagyobb átmérőjű aszteroida veszi célba a bolygót, már inkább egy fohászt érdemes elmormolni. Ezek a sziklák a légkörnek ütközve nyolc-tíz kilométeres magasságban szétrobbannak, de a felszínt elérő lökéshullámuk komoly pusztításra képes. Mindössze 17 méteresre becsülték azt a meteorikus testet, ami Cseljabinszk közelében, a magasban robbant szét: 1200 ember sebesült meg, jelentős anyagi kár keletkezett, a lökéshullám 2,7-es földrengést okozott.
A XX. század elején egy körülbelül 80 méteres égitest robbant darabokra, 40-50 kilométeres körzetben mindent letörölve a föld színéről – ez volt a “tunguszkai esemény”. Ha ez egy mai világváros felett következik be, nyilván százezrekben mérhető a halottak száma, míg egy sivatagos területen semmiféle kárt nem okozna. Ilyen találkozásra egyébként átlagosan néhány 1000 évenként van esély.
Tökéletes pusztítás
Más a helyzet, ha a meteorikus test elég nagy ahhoz, hogy “túlélje” a légkört és a felszínbe vágódjon, ám ehhez több más feltétel mellett 50-100 méternél nagyobb átmérővel kell rendelkeznie – emeli ki a szakember. Itt ugyancsak a becsapódás helyének függvényében mérhetjük fel a veszély nagyságát az általa indított szökőártól a lökéshullám jelentette rombolásig. A Föld élővilágára és az emberi civilizációra – a “földet érés” helyétől függetlenül – az egy kilométer, vagy annál nagyobb kisbolygók jelentenek komoly veszélyt.
A becsapódás környezetében izzó anyagot szór szét a lökéshullám egy óriási sugarú körben, és több ezer atombomba hatásával bírva mindent szétéget. Az ütközés földrengéseket, vulkánkitöréseket, és bolygószerte visszahulló izzó törmelék formájában jelentkező “tűzesőket” okozhat. Ám mindezek csak másodlagos hatásként jelentkeznének amellett, hogy a felszálló iszonyú mennyiségű por, törmelék elterjed a légkörben, felfogja a napsugarakat, évekig sötétségbe borítja a Földet. Ez a nukleáris télnek nevezett jelenség lenne a legsúlyosabb és leghosszabb távon károsító hatás az élővilág szempontjából.
Befestjük és eltoljuk
Ha az “óriásmeteor” óceánba csapódik, akár néhány tíz méter magas szökőárt indíthat minden irányba, ami – terepviszonyoktól függően – leradíroz mindent a kontinensek peremén. Csak az összehasonlítás kedvéért: 2004-ben kettő, de legfeljebb hat méteres hullámok követelték 150 ezer ember életét. Kereszturi Ákos azonban megnyugtat: ilyen találkozásra jó esetben is tízmillió évenként kerül sor. Ha mindenképp világvégét vizionálunk, a kutató szerint nem aszteroida fogja azt elhozni. Amennyiben megtörténik, az sokkal valószínűbben lesz a lassú önpusztítás eredménye, mint egy szerencsétlen találkozás valamelyik kisbolygóval.
Jegyezzük meg azért azt is, nem vagyunk tehetetlenek, ha időben felfedezünk egy felénk száguldó, veszélyes objektumot. A ma még csak elméletben létező forgatókönyvek szerint a kisebb aszteroidákra speciális festéket szórnák, aminek hatására pedig a napsugárzás változtatná meg enyhén az útvonalát. A közepeseket űreszközökkel közelítenék meg és óvatosan “eltolnák”, míg az igazán nagyok mellett bombát robbantanának, hogy a lökéshullám térítse ki.
Most már csak azon kell izgulni, hogy az elmélet előbb menjen át a gyakorlatba, minthogy a következő kisbolygó a Föld felé venné útját.
