A vérontás még csak a nyitány volt, az I. világháború után Magyarországra teljes erejével és brutalitásával lecsapott a XX. század: kommunista és nyilas terror, tanácsköztársaság, király nélküli királyság, német és szovjet megszállás. Volt egy reményt keltő év, de a mai értelemben vett teljes és valódi “szabadságot” csak az 1990. március 25-én megtartott választások, majd az így megalakuló kormány és országgyűlés hozta el.
A polgári, majd vörös próbálkozás és Trianon után Horthy Miklós kormányzó vezetésével az ország visszakanyarodott a királyság útjára, bár a trónért jelentkező koronás királyt fegyverrel verték ki az országból. Kétszer is. A két világháború közti időszakban hat országgyűlési, avagy nemzetgyűlési választást tartottak, az utolsót a háború kitörésének évében, 1939-ben.
Minden második ember
A korszak vezető politikusai mind a szabadságjogok radikális kiterjesztését, mind azok eltörlését elutasította. A választási rendszer folyamatos változtatásával, a nyílt és titkos rendszer kombinálásával igyekeztek a szélsőségeket távol tartani az országgyűléstől. Bethlen István miniszterelnökként elutasította a liberális demokráciát, mert az a “tömeget”, a “holt számot” tenné úrrá a nemzet felett. “Mi demokráciát akarunk, de nem a nyers tömegek uralmát, mert azok az országok, ahol a tömegek uralma vált úrrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve” – idézi őt Romsics Ignác történész.
Szavazati joggal a férfiak közül azok rendelkeztek, akik két éve egy helyben laktak, legalább 10 éve magyar állampolgárok voltak, és legalább az elemi népiskola első négy osztályát elvégezték. Nők esetében betöltött 30. életév és hat osztály elvégzése volt a feltétel. Ezzel az ország összlakosságának mindössze 28, míg a 24 év felettiek 57 százaléka járulhatott az urnák elé. Nem kérdés, hogy a korszakban minden választást “a kormánypárt”, azaz az Egységes Párt, majd utódai nyertek.
Színlelt szabadság
A háború után megcsillant a demokratikus folytatás reménye, hisz a magyar társadalom nagy többsége nem volt vele tisztában, hogy az 1945-ös “szabad” választás csak színjáték, Moszkvától kapott apró haladék. Az “általános, egyenlő, titkos választójog” értelmében eltöröltek minden addigi megkötést, november 4-én minden 20 év feletti állampolgár szavazhatott, aki 1938. előtt Magyarország határai között élt. Méltatni mégsem lehet, hiszen a német nemzetiségű állampolgárokat kizárták a választásból.
<
br />Szavazólap 1945-ből (Wikipedia)
Aztán eljött 1947 augusztusa, a “kékcédulás választások”, miután kommunista nyomásra a köztársasági elnök feloszlatta a parlamentet. Ugyancsak ők érték el a háború előtti jobboldalinak minősített szervezetek tagjainak kizárását. Csökkent a választható személyek, és 10 százalékkal a választásra jogosultak aránya: a kommunista párt irányítása alá tartozó belügyminisztérium mintegy félmillió, polgári pártokat vagy a szociáldemokratákat támogató szavazót kihagyott a választási névjegyzékből.
Az emberek egy kék háttérnyomású ideiglenes választói névjegyzékkivonattal lakhelyüktől távol is szavazhattak. Egy-egy kommunista szimpatizáns busszal, vonattal, kerékpárral járva az országot akár 15-20 alkalommal helyen is szavazott. Első helyen a kommunista párt végzett, de az egyeduralmat még így sem sikerült megszereznie. Rákosi hamarosan megszilárdította hatalmát, és bár a rendszerváltásig nyolc választást tartottak még, ezek inkább bohózatnak illettek be. A jelölteket a Hazafias Népfront állított, az országgyűlés jogköreit a Népköztársaság Elnöki Tanácsa vette át, a Ház évente négy alkalommal, összesen alig néhány hétig ülésezett.
Az első, minden tekintetben szabad választásokra 1990. március 25-ig kellett várni. Hogy milyen volt az a nap? Itt megnézheti.
