A családon belüli erőszak nem korunk “betegsége”, csupán a közfelfogás változott, ami manapság már elítéli a házastárs elleni erőszakot. Hogy mi volt korábban, azzal a történettudomány keveset foglalkozott, de annyi látszik: a feleségbántalmazás „kultúrája” messzemenő hasonlóságokat mutatott, legyünk szinte bárhol térben és időben – írja a Mindennapok története blogon Fónyagy Zoltán történész. A társadalom is hasonlóan viszonyult a kérdéshez, amennyiben mindenhol megkülönböztették a „jogos” és az „igazságtalan” erőszakot.
A Móricz Zsigmond szerint a férfinak rögtön az esküvő után jeleznie kellett, ki az úr a háznál. Azaz: „Az asszonyt az első ingében kell megverni”. De nemcsak a magyar tartotja úgy, hogy “az asszony verve jó”, minden patriarchális társadalomban megtalálhatók hasonlók Európában és Ázsiában egyaránt. A fizikai erőszakkal történő fegyelmezés még a 20. században is gyakori és viszonylag természetes jelensége volt a falusi hétköznapoknak.
Kellemetlen, de természetes velejárója
A hagyományos családban a férfi hatalmát a háztartáshoz tartozókkal szemben alig korlátozta a jog vagy a szokás. A férfiak az asszonyt tulajdon-féléjüknek tekintették, akinek kötelessége őket ellátni és engedelmeskedni, és gyakran vezették le az indulataikat fizikai erőszakban. „Volt olyan ember, akihez egyetlen szót sem szólhatott a felesége, máris ütte, verte.”„Megvertem, mert nem jól nézett, vagy részeg voltam.” Közvetve még a pozitív tartalmú vallomások is a feleségverés „normalitásáról” tanúskodnak.
A parasztasszonyok, akik házasságukat bensőséges viszonnyal jellemezték, férjük legfontosabb erényei között hangsúlyozták: „nem ivott”, illetve „soha rám nem ütött”. Az asszony megverése többnyire nem keltett nagy visszhangot a falusi közösségben, de az írott jog sem mondta ki, hogy a családfőnek joga lenne ehhez. A népi jogfelfogás viszont magától értetődőnek tekintette. „Hogy verték-e az asszonyt? Nem hagyták éppen magára! A vén bűnös asszonynak nem árt, ha néha megverik.”
Az asszonyok maguk is többnyire a családi élet kellemetlen, de természetes velejárójaként, beletörődéssel fogadták el a bántalmazást: „Tűrt és nyelt, nem volt mit tennie egyebet.” „Jó volt a férjem. Bántani nem bántott, csak néha megvert” – hangzottak a parasztasszonyok vallomásai.
A család bosszúja
A közösség ítéletében azért mégis választóvonalat jelentett a bántalmazás „jogossága” és mértéke. Ha a feleséget a közösség által indokoltnak tekintett okból – például hűtlensége, lustasága, pazarlása miatt – verte el a férje, azzal egyetértett a falu. Ha azonban oktalanul vagy nem elégséges okból, illetve „mértéktelenül”, azaz különösen kegyetlenül verte a feleségét, azt már elítélte a nép. „Az mindig ütte, verte, megrugdosta. Még a gyerek is meghalt benne. Az ilyet már megsajnálták.”
A bántalmazott parasztasszony leggyakrabban alkalmazott védekezési lehetősége az volt, hogy hazaköltözött a szüleihez. Voltak, akik rögtön visszakergették azzal a tanáccsal: „tanuljon meg hallgatni”. Nem volt azonban ritkaság, hogy ilyenkor az apa – ha ő már nem élt, egy nagybácsi – számon kérte a férjen a bántalmazást. Előfordult, hogy össze is verekedtek, vagy hogy az asszony fivérei megverték a sógort.
