Ahol sok ember és állat zsúfolódik össze, ott a természet már nem képes tartani a lépést az anyagcseretermékek feldolgozása területén. Az ókor nagyvárosaiban Ázsiától a Római Birodalomig megtalálták a megoldást: csatornarendszerek vezették el a keletkező szenny folyékony részét. A középkor viszont ebben a tekintetben is hatalmas civilizációs visszalépést jelentett – írja Fónagy Zoltán a Mindennapok története blogon.
Az árokba
A városokban az utak szélén vagy közepén nyílt árkok húzódtak, amelyeknek csak egyik feladatuk volt az esővíz elvezetése. A polgárok ide öntötték a szennyvizet, ürüléket, szilárd hulladékot, majd sorsára hagyták. A folyók és patakok vagy a belőlük kivezető csatornák is hasonló célt szolgáltak, a hidakon pedig nyilvános árnyékszékek sorjáztak: a “nagy dolgok” egyenesen a vízbe pottyantak.
Az alábbi ábrázolás 1559-ből egyszerre két ide kapcsolódó mondást is kiválóan szemléltet “Ugyanazon a lyukon keresztül szarnak” (Elválaszthatatlan cimborák), illetve “lóg, mint szaróház az árok felett”. A kép egyébként csak részlet, a teljes festmény 100 holland közmondást ábrázol és ide kattintva látható.
Az utcára
Sok európai városban a házak falai közt, a telekhatáron keskeny sikátort hagytak. Erre a “senkiföldjére” nyíltak az épületek falából erkélyszerűen kiálló, nyitott vagy zárt árnyékszékek. A földön összegyűlő szennyet senki nem takarította, az eső ver el úgy-ahogy. A szükség szó szerint szükség volt: az emberek félreeső helyeken, szemét és trágyadombok szélén guggolva, vagy a házak udvarán ásott latrinák fölött intézték a dolgukat.
Ezek időnkénti takarítását a gyepmester végezte, aki némely városban egyúttal a hóhér hivatalát is betöltötte. Szerencsések voltak azok a városi polgárok, akik közvetlenül folyóvizek mellett laktak: az ő erkély-árnyékszékeik alatt folyamatosan működött a vízöblítés.
Miként öntöttek az ablakokból még Pesten is “mindenféle híg portékákat” a gyanútlan járókelők nyakába, olvassa el Fónagy Zoltán blogján, a Mindennapok történetén.
