A mindössze 18 éves Ferenc József részben a magyarországi eseményeknek köszönhette trónra kerülését 1848 decemberében. A nagybátyján, V. Ferdinándon elhatalmasodó elmebaj mellett a kamarillát az is uralkodóváltásra ösztönözte, hogy az új császár-király kezét nem kötötték a Ferdinánd által szentesített áprilisi törvénycikkek. Magyarországon a “királycsere” persze illegitimnek minősült, ami viszont Bécset teljesen hidegen hagyta.
Kemény kéz politikája
Az orosz segítséggel levert magyar szabadságharcot véres megtorlás követte, amiért Ferenc József személyesen is felelős volt, hiszen ő nevezte ki teljhatalmú főparancsnoknak a kegyetlenségéről hírhedt Haynau tábornokot – írja a Rubicon.hu. Az uralkodó jogosnak és szükségesnek érezte a kemény fellépést, dolgozószobájában állítólag élete végéig festményt őrzött az aradi kivégzésekről. Magyarországot feldarabolták, az államügyek Alexander Bach osztrák belügyminiszter kezébe kerültek. Ő pedig csendőrségre és az osztrák titkosrendőrségre támaszkodva nyílt, majd nevetségesen leplezett önkényuralmat épített ki.
A mindent körbefonó bürokrácia lassan felemésztette a birodalom energiáit, a császár által személyesen irányított hadászati és diplomáciai ügyek sokat romboltak a monarchia presztízsén. A vesztes itáliai háború 1859-ben végül elvei átgondolására késztették Ferenc Józsefet, lépéseket tett a Habsburg Birodalom alkotmányos átszervezésére. Magyarország viszont nem fogadta el a kisebb kedvezményeket, a Deák Ferenc által szimbolizált passzív ellenállás nem szűnt meg, a magyarok nem engedtek ’48-ból, az önálló államiságból.
Ferenc Jóska, a jó király
Ismét katonai vereségek, fenyegető külpolitikai helyzet kellett ahhoz, hogy 1867-ben megszülessen a kiegyezés. Megszületett a dualista rendszer, a császár-király – mint alkotmányos uralkodó – a kiegyezés után ritkábban avatkozott be nyíltan a politikába. Bár Ausztriában erre többször sor került, Magyarországon az uralkodó csak egyetlen alkalommal, 1905-ben érvényesítette erővel akaratát: a dualizmusra veszélyesnek ítélt ellenzék helyett a Fejérváry-féle „darabont-kormányt” juttatta hatalomra. Ezzel együtt végső soron mégis Ferenc József hozta meg azt a végzetes döntést, aminek nyomán 1914-ben a Monarchia hadat üzent Szerbiának, világméretű konfliktust idézett elő.
A császár-király életművének hazánkban máig ellentmondásos a megítélése. Az egyik Ferenc Józsefet a szabadságharc leverése, az azt követő véres megtorlás és a neoabszolutista rendszer alapján bírálni szokás. Maga is beleszürkült a Monarchia megcsontosodó rendszerébe, és annak dacára, hogy látta a fenyegető végzetet, a dicsőség és az általa elképzelt rend érdekében még koronáit is képes volt kockára tenni. Másfelől viszont itt áll előttünk “Ferenc Jóska”, aki népeiről atyai szeretettel gondoskodott. A király, akit az 1867-es koronázás után a magyar nép – Sisinek is köszönhetően – végül a szívébe fogadott, és nosztalgiával őrzött meg.
Ami pedig a legfurcsább: ez a kettő Ferenc József-kép már abban a korban, a „boldog békeidőben” is egyszerre létezett, és mindmáig összeforrva maradt meg. Csakben hét évtizednyi uralkodás után, 86 éves korában hunyt el Schönbrunnban 1916. november 21-én.
