Japán számára 1944 őszén küszöbön állt a vereség. Az amerikaiak egyre közelebb kerültek a szigetországhoz, közvetlen veszélybe kerültek a Fülöp-szigeteki olaj- és nyersanyagforrások, hadereje pedig nagyon meggyengült. Az amerikaiak óriási légi fölénnyel rendelkeztek, Japán több száz gépet, repülőgép-hordozót vesztett, tapasztalt pilótáinak többsége halott volt.
Nem mindig volt önkéntes
Ez a tragikus helyzet viszont nem megadásra, hanem kétségbeesett lépésre sarkalta a hadvezetést. Ónisi Takidzsiró admirális kijelentette: nincs más módja a Fülöp-szigetek megtartásának, mint “felrakni egy 250 kilós bombát egy Zeróra, és hagyni, hogy becsapódjon egy amerikai repülőgép-hordozóba”. Ez a megoldás nagyon is közel állt a holtig tartó hűséget és becsületet mindenek fölé helyező japán hagyományokhoz.
Ördögök módjára küzdöttek, korábban is gyakran megtörtént, hogy megadás helyett a katonák utolsó, halálos rohamra indultak. A hadifogság egy japán harcos számára a lehető legnagyobb megaláztatás volt, életükért cserébe becsületüket kellett volna eldobniuk. Az öngyilkos akciók egyébként nem voltak példa nélküliek egyik oldalon sem, a súlyosan sérült gépekkel a pilóták néha tudatosan zuhantak ellenséges célpontokra.
Ez azonban mindig pillanatnyi, egyéni döntés volt, ha már meg kell halni… A japán katonák azonban parancsba kapták az öngyilkosságot még akkor is, ha többségük önként jelentkezett. Az akciókat kamikaze névvel emlegették, ami isteni szelet jelent és egy trópusi ciklont jelöl: a XIII. században ez a szél semmisítette meg kétszer is a Japán ellen induló mongol flottát. Nemcsak repülőket vetettek be, tengeralattjárókkal, ember vezette torpedókkal és motorcsónakokkal is hajtottak végre ilyen akciókat.
Élő bombák
A leggyakoribb mégis az volt, hogy robbanószerrel felpakolt vadászrepülőkkel, vagy speciális repülő torpedókkal csapódtak az ellenséges hajókba. Az anyahajók könnyen áttörhető, fa borítású fedélzetét, vagy a repülők mozgatására szolgáló központi liftet célozták meg. Több mint 5000 kamikaze repülőgépet tartalékoltak a az amerikai támadások visszaverésére, az első öngyilkos támadásra 1944. október 21-én indult egy 16 gépből álló speciális kötelék, az Isteni Szél Különleges Támadó Egység a Leyte-öbölbe.
Az eredmény felemás volt: a négy öngyilkosságra vállalkozó pilótából háromnak gépét még becsapódás előtt lelőtték a célba vett ausztrál hajóról. A negyedik azonban betalált, 30 tengerész és John Augustine Collins, az ausztrál flotta vezérkari főnöke is életét vesztette. A hasonló küldetések egyre gyakoribbak lettek, a kötelékek általában három kamikaze egységből és két kísérőből álltak. Eleinte még robbanószerkezetet erősítettek a becsapódó gépekre, később már csak üzemanyaggal töltötték tele.
Felesleges volt
Miután október 25-én Szeki Jukio öngyilkos akciója elsüllyesztette USS St. Lo repülőgép-hordozót, a japán hadvezetés még komolyabb reményeket fűzött a kamikaze egységekhez. Az év végén pedig már azzal számolt, ily módon képes lesz visszaverni a főszigetek felé közeledő ellenséget. Az amerikaiakat viszont megállítani nem lehetett, bár a nyugati ember számára felfoghatatlan fanatizmus komoly pánikot okozott.
Hivatalos adatok szerint a háború végéig a kamikaze pilóták összesen 34 hajót süllyesztettek el, és körülbelül tízszer ennyinek okoztak sérülést. Hatásos volt tehát, bár a végkifejletet nem tudta befolyásolni, miközben 2800 japán pilóta dobta el ily módon az életét. Valahol a japánok is érezhették, felesleges volt: Ónisi Takidzsiró a kapituláció után öngyilkos lett, búcsúlevelében pedig bocsánatot kért a feláldozott pilóták családjaitól.
