Mindenki ásít, legyen az teknős, lajhár vagy magzat – az ásítás során az állkapocs erős izmai megfeszülnek és ezzel megnövelik a nyak, az arc és a fej egészének vérellátását, miközben az agy-gerincvelői folyadékot is megmozgatják.
De mire jó ez?
A közismert tévhiedelem szerint arra, hogy leküzdjük az agy oxigénhiányát. S amennyiben ennek megcáfolására nem lenne elég a méhen belül ásító magzat, mely nem is szájon át lélegzik, úgy érdemes elővenni azt a huszonhét éves tanulmányt, amely kísérletekkel bizonyította az előbbi állítás helytelenségét: a vér oxigén- vagy szén-dioxid szintje teljesen független az ásítozástól.
A tudomány jelen állása szerint az ásítással az agyunkat hűtjük, s ez viszont – bármennyire hihetetlen – tényleg bizonyított. Az elméletet 2007-ben emberekkel, 2009-ben papagájokkal és 2010-ben patkányokkal is kipróbálták, s mindannyiszor egyértelmű volt az összefüggés. A nyarat egyébként azért nem ásítjuk végig, mert a melegben másképp is hűtjük magunkat – például izzadással.
De miért ragadós?
Ezt a rejtélyt viszont még nem sikerült teljes mértékben megfejteni. Azt már tudjuk, hogy embertársainkon kívül a csimpánzokat és a kutyákat is meg tudjuk fertőzni egy kiadós ásítással, ahogy arra is fény derült már, hogy a jelenségnek pszichológiai komponense is van. Például sokkal valószínűbb, hogy átveszi az ásítást a kutya, ha előtte gazdáját látta és nem egy vadidegent, de az összefüggés emberek között is fennáll – akik kedvelnek, szeretnek minket, előbb megfertőződnek.
