Nándorfehérvár a XV. század közepén Magyarország, de nyugodtan mondhatjuk, a nyugati keresztény világ kapuja volt. Nem véletlen, hogy Mehmed szultán a kor egyik leghatalmasabb és legjobban felszerelt seregével indult ellene: ha elfoglalja, gyakorlatilag szabad utat nyer Budáig, Bécsig. Önbizalomban nem is volt hiány a török táborban, a szultán kijelentette, reggelijét Nándorfehérvárott, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja elfogyasztani.
Hála Hunyadinak, Vitéz Mihálynak és Kapisztrán Jánosnak, csaknem háromhetes ostrom után Mehmednek már az első falat is a torkán akadt, a magyar és szerb harcosok világraszóló győzelmet arattak a török felett 1456. július 22-én. A csata utolsó napján egy egyéni hőstett is feljegyzett a krónikás, amit ma Dugovics Titusz nevéhez kötünk, hamisan. De kezdjük az elején.
Nem volt más választás
“Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze … Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát” – idézi a történetírót a Rubicon.hu.
Az esetet Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója jegyezte le a Magyar történelem tizedei című művében. Nincs okunk kétségbe vonni a kortárs históriás állítását, de hitelét mindenképp megkérdőjelezi, hogy Jajca 1463-as ostromának megörökítésekor ugyanezzel a jelenettel színesíti beszámolóját. Ettől még lehet valós, sőt miért ne történhetett volna meg két, vagy még több alkalommal is? Személyes bátorság, vak hit és önfeláldozás nélkül a végvárak mint a legyek hullottak volna a rendre túlerővel érkező pogány ellenében.
Nem vitatva tehát a magyar vitézek virtusát, Dugovics Titusz történetében az az érdekes, hogy Bonfini nem említ nevet. Sőt, a következő évszázadok krónikásai – már aki megemlékezik tettéről – egészen a XIX. századig nem nevesítik a hőst. Történészek úgy vélik, Dugovics egy későbbi huncutság révén került Nándorfehérvár ormára.
Nevet kap a hős
Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Dugovics Imre vasi nemes az 1800-as évek elején arra kényszerült, bizonyítsa nemesi származását. Döbrentei Gábor költő, az MTA tagja pedig 1824-ben jelentetett meg tudományos cikket a témában, amelyhez a Dugovics által bemutatott dokumentumokat is felhasználta. Az egyik Mátyás király oklevele volt 1459-ből, amelyben Titusz hősiessége jutalmául fiának, Bertalannak adományozza a Pozsony vármegyei Tejfalut.
Megvolt tehát az ismeretlen hős személyazonossága, amelyet egy 1588-as okirat és Bercsényi egy menlevele is igazolt – mindkettő megemlítette a Nándorfehérvárnál elesett Dugovics Tituszt. A bizonyítékok meggyőzték Döbrenteit, az önfeláldozás és hazaszeretet pedig azóta kitörölhetetlenül forr össze Dugovics Titusz nevével. Néhány éve azonban bizonyossá vált, amit történészek már korábban feltételeztek: Mátyás adománylevele közönséges hamisítvány és a másik két okirat eredetisége is erősen kétséges.
Dugovics Imre tehát nem aprózta el a dolgot, amikor családja ősiségét és érdemeit kellett bizonyítania. Ettől függetlenül “Dugovics Tituszok” léteztek, verekedtek és haltak gondolkodás nélkül. A hazáért, a kereszténységért számolatlanul, évszázadokon át.
