Az élet történetének lényege a halál és az újjászületés az egyed és a faj szintjén egyaránt. Évmilliók távlatában egyes fajok kipusztulnak, máshol újak alakulnak ki, ez a természet rendje. Normál esetben. Az emberi beavatkozás következtében viszont a fajok pusztulása mindenhol a világon százszor, ezerszer gyorsabb, mint „természetes körülmények” között.
Tudjuk jól, a természet is be tud keményíteni, komoly vulkáni tevékenység, egy-egy becsapódó nagyobb meteor már többször sodorta végveszélybe az életet. Ha a környezet hirtelen és drasztikusan megváltozik, azt csak a legjobbak élik túl. Úgy tartják, mi emberek is csupán azért létezhetünk, mert patkányszerű ősünk annak idején képes volt túlélni például kréta–tercier kihalási eseményt, ami a dinoszauruszokat is elsöpörte.
Ez, a feltehetően meteoritbecsapódás következtében történt kihalás 65 millió éve az akkori fajok mintegy felét törölte el. Ma nem kell hozzá égi szikla, a „teremtés koronája” egyedül, helyben megoldja : az emberi tevékenység közel annyi fajt sodor veszélybe, amennyit az a bizonyos meteorit pusztított el.
Normál esetben, átlag egy emlősfaj hal ki minden évszázadban. Ehhez képest az elkövetkezendő száz évben az emlősök 25 százaléka, 1469 faj tűnhet el a föld színéről olyan „jelképes” állatokkal az élen, mint az elefánt, az orrszarvú, a főemlősök, a medvék vagy a nagymacskák. Amadarak 13 százalékát sodortuk végveszélybe, a hüllők 22 százalékát pusztítjuk ki, míg a kétéltűek 41 százalékát tüntetjük el.
