Az evangélikus lelkész az ország német megszállása – 1944 márciusa – után Raffay Sándor püspök megbízásából, a Jó Pásztor Egyesület keretében kezdte el a zsidó gyermekek mentését. Titokban 32 otthonban szervezte meg a gyermekek elhelyezését és ellátását a svájci Vöröskereszt támogatásával, és az 1500 gyermek és a róluk gondoskodó 500 felnőtt túlélte a vészkorszakot. Egyikük Oláh György későbbi Nobel-díjas kémikus volt – olvasható a Múlt-kor.hu-n.
Tevékenységéért 1972-ben megkapta a Világ igaza címet, amelyet az izraeli Jad Vasem Intézet ítél oda azoknak a nem zsidó származású embereknek, akik a holokauszt idején életük kockáztatásával mentették az üldözötteket. A háború végén sok gyermeknek senkije nem maradt. Sztehlo Gábor az árvákat nem engedte szélnek, továbbra is gondoskodott róluk, de már nem 32 kis, hanem egy nagyobb gyermekotthonban.
Fotó: MTI/Máthé Zoltán
1945 tavaszán a Weiss Manfréd család egyik tagja által felajánlott megüresedett zugligeti villában megszervezte a Pax gyermekotthont, az itt élők száma hamarosan 700-800 főre duzzadt. Ők hozták létre a Gaudiopolis (Örömváros) gyermekköztársaságot, amelynek demokratikus légköre az ott élők egész életére meghatározó hatással volt. A köztársaságnak saját alkotmánya és törvényei voltak, a vezetőket, beleértve a miniszterelnököt és a minisztertanács tagjait, demokratikusan választották. A diákok nem csak tanultak, ők építették az iskolát és a sportpályát, műhelyekben dolgoztak és gazdálkodtak, saját pénzük volt, amelynek árfolyamát a villamosjegyhez kötötték, még saját vicclapot is kiadtak.
Gaudiopolist 1950-ben államosították, majd felszámolták. Sztehlo, akinek semmije nem maradt, az evangélikus egyház öregeket és fogyatékosakat gondozó szeretetotthonait kezdte szervezni. Családja 1956-ban Svájcba távozott, őt Magyarországon tartotta munkája. Amikor 1961-ben meglátogatta őket, szívinfarktust kapott, és orvosi tanácsra nem utazott vissza Magyarországra. Később már nem jöhetett. Lelkészi szolgálatát Svájcban folytatta 1974. május 28-án bekövetkezett haláláig.
