Ha azt mondom, C-vitamin, az embernek egyből eszébe jut Szent-Györgyi Albert – ugyanez a helyes asszociáció, ha a kevésbé ismert P-vitaminról van szó. De miért hívjuk C-vitaminnak az aszkorbinsavat és mitől lesz P-vitamin a rutin?
Nos, a tudósok több mint száz éve vették észre ezeket a szerves anyagokat, azonban csak annyit tudtak róluk, hogy némelyikük elengedhetetlen a megfelelő fizikális fejlődéshez. Innen ered nevük is: egy Casimir Funk nevű úriember 1912-ben “amine”, vagyis aminósavakhoz hasonlóként írta le az általa rizsben talált vegyületet, amely életfontosságúnak tűnt, úgyhogy megkapta a latin “vita” előtagot.
A betűzést pedig Cornelia Kennedynek köszönhetjük, aki szakdolgozatában elsőként használta az “A” és a “B” hivatkozást – eredetileg azonban csak az egyszerűbb megkülönböztetés kedvéért. Az újabb és újabb változatok felfedezésével a betűvetés terjedésnek indult, s 1920-tól már hivatalosan is az A-, B-, C-, D- és E- jelölést használták az addig felfedezett vitaminokra.
Az E-vitamin és K-vitamin közti űrt egyébként annak köszönhetjük, hogy a tudósok idővel belátták, hogy nem feltétlenül helyesen betűztek: az F-vitamint manapság már esszenciális zsírsavakként ismerjük, míg a G- és a H-vitamin már B2-, illetve B7-vitamin neveken futnak.
