Bár a hivatalos városházi jelentések szerint 1840-es években folyamatosan csökkent a bűncselekmények száma, ám a sajtó tele volt a romló közbiztonságot illusztráló hírekkel. Az 1848 előtti Magyarországon még alig léteztek a társadalom egészére érvényes törvények. A rendi világban a “kinek-kinek a magáét” elve érvényesült: mindenkinek a rendi állása, illetve lakóhelye jogszabályai szerint, saját bírósága szolgáltatott igazságot – írja blogján Fónagy Zoltán történész.
Kevés a börtön
A korabeli jogszabályok büntették például a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat, a szülőkkel szembeni durva tiszteletlenséget vagy a káromkodást. Leggyakrabban a nyilvánosan megszégyenítő büntetéseket és a testi fenyítéseket alkalmazták: férfiaknál a botozást, nőknél a vesszőzést. A közösség normáit tartósan és botrányosan megsértőket egyszerűen elűzték a településről vagy a földesúr birtokáról. A falvak, városok képéhez hozzátartozott a helység büntetőhatalmát jelképező pellengér, kaloda vagy szégyenoszlop, deres, nagyobb városokban a bitófa.
Létezett a szabadságvesztés is mint büntetés, de megfelelő börtönkapacitás híján, illetve költséges volta miatt ezt viszonylag ritkán alkalmazták. Elég könnyen kimondták viszont a halálos ítéletet, igaz, a végrehajtást a felsőbb bíróságok már ritkábban engedélyezték.
Piti bűnözők
Pesten és Budán a leggyakrabban, az esetek 90-95 százalékában lopás miatt sújtott le a törvény szigora, és sokat panaszkodtak a a zsebtolvajok elszaporodására. Kihasználva, hogy a gyerekek enyhébb büntetésre számíthattak, gyakran őket küldték lopni szüleik vagy felnőtt cinkosaik. A kétes hírű szórakozóhelyek elmaradhatatlan vendégei közé tartoztak a hivatásos hamiskártyások. A prostitúció maga ugyan nem volt büntetendő, de szoros kapcsolatban állt az alvilággal: mindennapi velejárója volt a kerítés és a kifosztás, akár fizikai erőszakkal. Az évtized közepén, az ínséges években felbukkant a – főleg gyerekekre specializált – leánykereskedelem is.
A legsúlyosabb bűncselekmények ritkán fordultak elő: a gyilkosság többnyire kocsmai verekedések “üzemi balesete” volt, vagy házasságon kívül született csecsemő esett áldozatául. Szerény alvilágról árulkodik a statisztika is. Az 1846-ban letartóztatott 874 személy ötödét bizonyíték hiányában, kétharmadát “rendőrbiztossági fenyítéssel” -legfeljebb 25 botütés vagy 2 hét elzárás – elengedték, s a százezer lakosú városban csak 152 ember esetében láttak indokoltnak szabályszerű bűnpert.
Míg a letartóztatottak terhére rótt cselekmények mai fogalmaink szerint is törvénybe ütköztek, addig a kihágásért elítéltek esetében többnyire a társadalom peremén élők kriminalizációjáról, azaz a szociális problémák rendőri kezeléséről volt szó. A nagyvárosi szegénység jellegzetes alakjait: az útlevél nélkül csavargót, a szállással és munkaadóval nem rendelkező mesterlegényt, az engedély nélküli házalót, az éppen gazda nélküli cselédet éppúgy potenciális bűnelkövetőnek tekintették, mint “az éjjelenkint portyázó kéjszemélyeket”, és igyekeztek megszabadulni tőlük – olvasható a Mindennapok története blogon.
