Li Ling Hamady, az amerikai Massachusetts államban lévő Woods Hole Oceanográfiai Intézet kutatója és munkatársai egy új eljárással vizsgálták meg nyolc, már elpusztult állat korát. A vizsgált egyedek közül a legidősebb hím 73, a legidősebb nőstény 40 éves volt a mérés alapján. A tudósok eredményeiket a Plos One című szaklapban mutatták be.
A fehér cápák várható élettartamáról és fejlődéséről szóló minél pontosabb információk szükségesek a veszélyeztetett faj védelme érdekében – vélik a szakértők.
A kutatók a halak korának meghatározásához általában a “növekedési gyűrűket” számolják meg: ezek az elcsontosodott szövetekben láthatóak – ilyen például az úgynevezett otolit (hallókő), a csigolya és az úszók csontos nyelei (csontsugarak). Hasonlatosak a fák évgyűrűihez.
Ez a módszer a fehér cápák (Carcharodon carcharias) esetében nehézkes. Bár a kutatócsoport szerint a csigolyacsontok is az évek során lerakódó rétegekből épülnek fel, a sötét-világos szalagos mintázat csíkjai gyakran nehezen elkülöníthetők. Ráadásul az is vitatott kérdés, vajon minden egyes évben képződik-e új gyűrű. Az ezzel a módszerrel vizsgált legidősebb fehér cápák 22 illetve 23 évesek voltak.
Hamady és kollégái új módszert alkalmaztak: a radiokarbon mennyiségét mérték az állatok szöveteiben, pontosabban a cápák csigolyáinak egyes rétegeiben.
Az 1950-es és 1960-as években a légkörben, így a tengerekben is magas volt a radiokarbon mennyisége a hidrogénbombákkal végzett kísérletek hatására. Ezáltal több radioaktív szénizotóp (14C) került a cápák szöveteibe, ami a mai napig kimutatható. Emellett a kutatók mikroszkóp alatt megvizsgálták a növekedési gyűrűket is. Az egyes gyűrűkben lévő radiokarbon mennyisége szilárd támaszul szolgált a kormeghatározásban.
A kutatók 1967 és 2010 között az Atlanti-óceán északnyugati részén kifogott cápákat vizsgáltak.
