A Nándorfehérvár ostromakor a törököt mélybe rántó vitézről Antonio Bonfini, Mátyás király udvari történetírója emlékezett meg először.
„Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe […] Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát” – idézi a Rubicon.hu.
Ne törődjünk most azzal, hogy az 1456. július 21-ére datált történet esetleg kitaláció, úgynevezett vándormotívum-e. Ám mint látjuk, Bonfini nem említi a vitéz nevét. Sőt, az itáliai mester munkájából merítő későbbi írók, mint Zsámboki János, Heltai Gáspár és Zrínyi Miklós meg sem említi az önfeláldozó hősi jelenetet.
Magyarországon először a XVIII. század végén említik, ám ekkor sem tudományosságra törekvő történetírók, hanem sokkal inkább a szórakoztató céllal kiadott ismeretterjesztő művek szerzői. A hőst hol Jajca, hol Nándorfehérvár ostrománál szerepeltették, és alkalmasint meg is neveztek: a szepesi származású Johann Karl Unger például Hans Körmend, azaz Körmend János névvel illette.
Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (wikipedia)
Kétszáz éve tűnt fel
Dugovics Tituszról egészen a XIX. század elejéig senki nem hallott. Akkor lépett a történelem színpadára, amikor Döbrentei Gábor 1824-ben cikket jelentetett meg a Tudományos Gyűjteményben, amelyben látszólag igazolta az ekkor már szélesebb körben ismert legenda valóságalapját. A dolgozat meg is nevezte a hőst, akinek létezésére egy vasi nemes, Dugovics Imre szolgált bizonyítékokkal.
A nándorfehérvári vitéz állítólagos leszármazottja legelőször egy 1459. évi oklevelet mutatott Döbrenteinek, amelyben Mátyás király Titusz hősiessége jutalmául fiának, Bertalannak adományozta a Pozsony vármegyében található Tejfalut. Az addig ismeretlen hős személyazonosságát látszólag egy 1588. évi okirat, valamint Bercsényi egyik menlevele is igazolta, hiszen mindkét dokumentum megemlítette a Nándorfehérvárnál elesett Dugovics Tituszt.
E bizonyítékok együttesen meggyőzték Döbrenteit, a dolgozat nyomán pedig az önfeláldozó vitéz tette a hazaszeretet nagyszerű példájává vált. A hős népszerűségét tovább növelte, hogy 1859-ben Wagner Sándor pompás festményen örökítette meg a híres jelenetet.
Hamis bizonyítékok
Dugovics Tituszt tehát az 1820-as évek közepén végre sikeresen felfedezték, ez azonban nem jelenti azt, hogy a nándorfehérvári hős valaha is létezett volna. A történet hitelességével kapcsolatban már az 1990-es évek végén megjelentek kétségek, de 2009-ben eldőlt a kérdés. Szőcs Tibor mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy Dugovics Tituszt Döbrentei Gábor előtt egyetlen író sem említette meg. Az a körülmény is kételkedésre adott okot, hogy az 1820-as években Dugovics Imre arra kényszerült, hogy igazolja családja nemesi származását.
A Döbrenteinek bemutatott három dokumentum eredetvizsgálata során az adománylevél közönséges hamisítványnak bizonyult, de a másik két oklevéllel kapcsolatban is komoly aggályokat fogalmaztak meg. A kemény ítéletet azzal indokolták, hogy a Dugovics Imre által bemutatott dokumentumokban teljesen szükségtelen volt a neves ős, Titusz megemlítése, ráadásul a família csak a 17. században szerzett nemesi rangot.
A nándorfehérvári vitéz személye tehát egy státusát féltő kisnemes igyekezetéből és egy gyanútlan kutató szorgalma révén született meg, Dugovics önfeláldozását azonban mégsem nevezhetjük fikciónak: a török katonát mélybe ragadó vitéz alakja valamennyi keresztény védő hősiességét szimbolizálja.
A teljes cikket ide kattintva olvashatja el a Rubicon.hu-n.
