A Harvard Egyetem kutatói James Anderson irányításával az 5000 méteres magasság felett kialakuló, jégkristályokból álló, ezüstös színű pehelyfelhőket tanulmányozták, amelyek a közvélekedés szerint hozzájárulnak az üvegházhatáshoz. A kutatók a vizsgálataik során azt várták, hogy a heves nyári viharok 14 kilométeres magasságba “tolják fel” a vízpermetet, ehelyett azt tapasztalták, hogy 15-20 kilométerre juttatják el a vízcseppeket.
A Földet az ibolyántúli sugárzástól védő ózon megsemmisül, ha klórral, vagy vízzel lép vegyi reakcióba. E reakciók rátáját főleg a hőmérséklet és a vízpermet jelenléte szabályozza. Amennyiben megszaporodnak a globális felmelegedés során a heves nyári viharok, megnövekszik a sztratoszférába jutó víz aránya. Ez pedig felgyorsítja a sztratoszférában lévő ózonréteg pusztulását, párhuzamosan növekszik a Földet érő ibolyántúli sugárzás mennyisége.
A sztratoszféra érintett, 15-20 kilométeres magasságban lévő rétege a sztratoszférikus ózon 20 százalékát tartalmazza. James Anderson szerint a “vízpára-injekciók” következtében kialakulhatnak az ózon gyors megsemmisülésének a feltételei, olyan kondíciók, amelyeket a kutatók évtizedek óta az Antarktiszon, újabban pedig az Északi-sarkon figyelnek meg.
Jelenleg a vízpermet a sztratoszféra érintett rétegei térfogatának 5 ppm-nyi részét foglalja el. (A ppm, azaz parts per million, a rendszer tömeg, térfogat, vagy pedig anyagmennyiség millió egységében adja meg a kérdéses komponens mennyiségét). Amennyiben a vízpára mennyisége eléri a 12 ppm-et, egy héten belül az érintett sztratoszférarétegben megsemmisül az ózon 25 százaléka, 18 ppm-nél a pusztulás mértéke eléri a 35 százalékot.
Kerry Emanuel, a Massachusettsi Műszaki Egyetem klímakutatója szerint az eredmények fényében sürgősen tisztázni kellene, hogy a viharok miként reagálnak az éghajlatváltozásra. “Nem tudjuk a választ, ez egy olyan kutatási terület, amellyel meglepően keveset foglalkoztak.“
