A két kontinens közötti távközlés addig csak rövidhullámú rádiócsatornákon és a tenger fenekén lefektetett vezetéken keresztül volt lehetséges, ez azonban nemcsak drága volt, de kapacitása is elenyésző – legalábbis az egyre növekvő igényekhez képest. Miközben az óceán két oldalán százmilliónál is több telefonállomás működött, egy időben legfeljebb 300 transzkontinentális beszélgetésre volt lehetőség, a televíziós jelek átvitelére pedig gondolni sem lehetett.
Megoldásnak a mikrohullámú közvetítés kínálkozott. A nehézséget az jelentette, hogy e hullámok – a fényhez hasonlóan, és ellentétben a rádióhullámokkal – egyenes vonalban terjednek, azaz nem követik a Föld görbületét. Nagy távolságú összeköttetéshez átjátszó állomásokra volt szükség – ilyen rendszert Amerikában már az 1940-es évek végén kiépítettek New York és Boston között, az óceánok áthidalása azonban csak műholdakkal volt lehetséges. A földfelszíni állomás szűk sugárnyalábban küldi a jeleket a műhold vevőantennájára, a passzív műhold ezeket változtatás nélkül, az aktív jelet felerősítve sugározza tovább a másik földi vevőállomásra. Az első műhold 1957-ben a szovjet Szputnyik-1, az első távközlési műhold 1958-ban az amerikai SCORE volt.
A Telstar (az angol mozaikszó a telekommunikáció és a csillag szavak összevonásából született) volt az első aktív távközlési műhold, amely már nem kísérleti jelleggel működött, és kereskedelmi szolgáltatásokat is végzett. Kifejlesztésében a NASA, az AT&T és a Bell Telefon mérnökei, a brit és a francia postahivatal közösen vett részt.
Az indításra 1962. július 10-én Cape Canaveralről került sor Thor-Delta típusú rakétákkal (ez volt az első magánfinanszírozású rakétaindítás), a műhold 45 fokra az egyenlítőtől állt ellipszis alakú pályára. A 77 kilogramm tömegű, 88 centiméter átmérőjű gömb felületét 3600 napelemcella borította, a forgási egyenlítő mentén két sorban tölcsérantennák helyezkedtek el, így forgás közben az egyik mindig a Földre irányult. A műhold belsejében a kor legfejlettebb technikáját képviselő vevő és erősítő berendezések kaptak helyet, amelyek színes és fekete-fehér tévéadások, illetve egyidejűleg 600 egyirányú vagy 60 kétirányú telefonbeszélgetés lebonyolítására voltak alkalmasak.
Mivel a Telstar nem geoszinkron pályán keringett (azaz a Föld felszínéről nem mindig ugyanazon a helyen látszott), átvitelre csak két és fél óránként volt húsz percig lehetőség.
Az első, nem nyilvános tévéadást (az amerikai antennaállomás előtti lobogó képét) 1962. július 11-én közvetítette Franciaországba, az első, technikai tárgyú transzkontinentális telefonbeszélgetés pedig két nappal később folyt amerikai és európai mérnökök között. Az első nyilvánosan fogható tévészignált július 23-án sugározta az óceán két partjára, és ugyanaznap zajlott le az első műhold által közvetített, publikus transzkontinentális telefonbeszélgetés is – kiváló minőségben.
A Telstar-1 a hidegháború közvetett áldozata lett: fellövése előtt nem sokkal hajtottak végre amerikai légköri atomrobbantást, amelyet októberben hasonló szovjet kísérlet követett. A Van Allen-övezet emiatt megnövekedett sugárzása és a közvetlen napfény károsították a műhold tranzisztorait: a decemberi meghibásodás után még újra tudták indítani, ám 1963. február 21-én végleg felmondta a szolgálatot. A fejlesztés azonban folytatódott, egy évvel később már több geoszinkron távközlési műhold keringett a Föld felett.
