Az “élőben” nem hiába került idézőjelbe, hiszen a hárommillió Nap tömegének megfelelő jelenség 2,7 milliárd fényévre van tőlünk, vagyis az események már 2,7 milliárd évvel ezelőtt lezajlottak.
A megfigyelés mégis egyedi, hiszen – ahogy Ryan Chornock, a Harvard-Smithsonian Asztrofizikai Központjának munkatársa fogalmaz – a fekete lyukak életük nagy részében roppant békések. “Ahogy a cápákról, úgy a fekete lyukakról is azt tartja a közhiedelem, hogy folyamatosan gyilkolnak. A valóság inkább az, hogy egy csillag néha túl közel vándorol, és ekkor kezdődik a nagy zabálás.“
(Forrás: NASA)
A fenti illusztráció a Nature magazinban jelent meg az alábbi, a NASA Galaxy Evolution Explorer és a Pan-STARRS1 teleszkópok valós felvételeivel együtt – a képeken a 2009 óta tartó adatgyűjtés eredményeit láthatjuk.
(Forrás: NASA)
Chornock elmondása szerint a megfigyelésekből kiderült, hogy a fekete lyuk és “ebédje” nem először találkoztak: első körben a csillag külső burkát alkotó hélium került elfogyasztásra, maga az égitest azonban – még ha csak ideiglenesen is, de – szabadulni tudott. A második kört már nem fogja túlélni.
A szupermasszív – szupernagy tömegű – fekete lyukak a fekete lyukak legnehezebb ismert képviselői, tömegük százezer-tízmilliárd naptömeg között van.
A legtöbb – ha nem az összes – galaxis magjában ilyen égitest van. Közvetlenül még nem sikerült egyet sem megfigyelni.
Tömegükre a körülöttük keringő anyag – csillagok és csillagközi gáz -keringési sebességéből következtetnek.
Folyamatosan, de nagyon változó intenzitással nyelik el a körülöttük akkréciós korong formájában keringő anyagot.
Napjainkban a galaxisok magjában lévő szupermasszív fekete lyukak nagy része – így Tejútrendszerünké – nyugalmi állapotban van, kevés anyag áramlik beléjük.
Ha a beáramló anyag mennyisége megnövekszik – például két galaxis ütközésekor -, az akkréciós korong felforrósodik, és az energiafelesleg egy részét elektromágneses sugárzás formájában bocsátja ki. Ilyenkor aktív galaxismagról beszélünk.
