Tudomány

Száz éve a tenger mélyén

Ughy Márton
Ughy Márton

2012. 04. 15. 08:00

Titanic Disaster, Great Loss of Life - szólt az Evening News rendkívüli kiadásának, azóta sajtótörténeti klasszikussá vált szalagcíme.

Korábban a témában:

A dél-angliai Southamptonból New Yorkba tartó Titanic – a legnagyobb mozgó tárgy, amelyet emberi kéz addig alkotott – száz éve, 1912. április 14-ének fagyos éjszakáján, éjfél előtt nem sokkal rohant neki szinte vakon, óránként csaknem 40 kilométeres sebességgel egy jéghegynek az Atlanti-óceán északi vizein, Újfundland partjaitól 640 kilométerre. A jéghegy által a Titanic oldalán hasított 91 méter hosszú léken át rövid idő alatt több ezer tonna tengervíz zúdult a hajótérbe, a 16 vízzáró biztonsági kamrából 6-ot elöntve.

A hajótest orr-része a beözönlő víz súlya alatt elmerült, a tat pedig a vízfelszínnel 80 fokos szöget bezárva, 60 méter magasra emelkedett ki a tengerből. Az ilyen jellegű terhelésre nem méretezett szerkezet az ütközés után két és fél órával, április 15-ének kora hajnalán kettétört, és előbb az orrész, majd a hajótat is elsüllyedt. A két hatalmas roncsdarab egymástól 600 méterre csapódott be 3800 méter mélyen a tengerfenékbe, a Titanic 2223 utasa és tengerésze közül 1517-et magával rántva a hullámsírba.

Pedig az óriástól, amelynek hárommillió összetartó szegecse önmagában 1200 tonnát nyomott, nem ezt várták a britek. A belfasti Harland and Wolff hajógyár közepes városnyi munkásgárdájának keze alól kikerült hajócsoda küldetése valami egészen más lett volna: a brit műszaki forradalmat, az akkor valóban világelső brit mérnöki tudás diadalát kellett volna hirdetnie a világtengereken.

A számok alapján a hajó ma is az élvonalba tartozna: majdnem 270 méteres hosszával nagyobb volt, mint a jelenlegi korszerű tengerjárók zöme, és 52 ezer tonnás vízkiszorítása sem maradna el sokkal az óceánokat ma járó utasszállítók legtöbbjétől.

Felszereltsége évtizedekkel járt kora előtt: az első osztályú lakosztályokhoz két hálószoba, saját fürdőszoba, külön nappali és egy elkerített, csak a lakók által használható fedélzeti sétány tartozott. A lakosztályokban elektromos világítás és zártláncú telefonrendszer működött. A Titanicon emellett – a világon addig egyedülálló módon – konditerem is volt, a kor legmodernebb testedző eszközeivel.

A felelősök keresése már a katasztrófa másnapján megindult. Az első számú közvetlen felelősnek a legtöbben azóta is Edward Smith kapitányt, a Titanicot üzemeltető White Star Line társaság legmegbecsültebb korabeli hajóparancsnokát tartják. Smith kapitányhoz méltó bátorsággal halt meg: utoljára a hídon látták, bár holttestét soha nem találták meg.

Szakértők azonban az ő súlyos mulasztásának tartják, hogy jóllehet a szerencsétlenség előtti órákban hat figyelmeztetés érkezett rádiótávírón a közelben úszó jéghegyekről más hajókról, a Titanic nem lassított, és 38 kilométeres óránkénti sebességgel rohant tovább a vaksötét éjszakában. Amikor Frederick Fleet ügyeletes őrszem a 30 méteres magasságban lévő árbockosárból 23:40-kor megpillantotta a jéghegyet közvetlenül a hajóorr előtt, már késő volt.

Sokan azonban legalábbis részlegesen felmentik Smith kapitányt, és a főbűnösnek J. Bruce Ismayt, a White Star elnök-vezérigazgatóját tartják, mivel a Titanicon utazó Ismay állítólag hajszolta Smith-t, átkelési időrekord reményében.

Megint mások Ismay fölé helyezik a felelősök listáján John Pierpont Morgan amerikai nagyvállalkozót, a ma is létező globális pénzügyi szolgáltató csoport, a JP Morgan egyik alapítóját, a White Star Line anyavállalatának főrészvényesét, aki gyakorlatilag a Titanic tulajdonosa volt. Morgan egyes történészi vélemények szerint a rivális Cunard hajóstársasággal folytatott kíméletlen versenyben nem sokat törődött a biztonsági szempontokkal, csak a Titanic minél gyorsabb megépítését hajtotta.

Robert Strange brit oknyomozó újságíró azonban a katasztrófa századik évfordulójára háromévi kutatómunkával elkészült, Who Sank The Titanic? (Ki süllyesztette el a Titanicot?) című feltáró könyvében egy még sokkal ismertebb személyt nevez meg főfelelősként: Winston Churchillt. Strange szerint ugyanis végső soron az akkoriban kereskedelmi miniszterként első kabinettisztségét ellátó későbbi háborús hős felelősségi körébe tartozott a brit polgári tengerhajózás biztonságának felügyelete, és így a szerző szerint Churchillt – ha a katasztrófa ma történt volna – akár bíróság elé is lehetne állítani.

Az utókorra azonban száz év után már csak egy feladat jut: a megemlékezés a Titanic másfélezer áldozatáról és az 1985-ben felfedezett mélytengeri hullámsír kegyeletének megőrzése.

Tovább érdekességeket a Titanicról korábbi cikkünkben.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Farkas Norbert / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.