A halálról és gyászról történő kommunikáció kétféle formában ér el mindenkit: egyszer, amikor egy gyászolóval kell beszélnünk. Ilyenkor jellemzően tehetetlennek és eszköztelennek érezzük magunkat, főleg, ha még nem éltünk át hasonlót: mit is mondhatnánk neki?
Másodszor, amikor mi gyászolunk, és saját bőrünkön tapasztaljuk meg, milyen, amikor a gyászunkra nem igazán tudnak mások mit mondani. Mind a kettő más szempontból nehéz élmény, és mind a kettőt körbeszövik a tabuk. A szavaknak teremtő és pusztító erejük van, de mire számítsunk, ha már maga a magyar nyelv is tabusítja a halált?
Mikor a sorozat második részében haláldúlának neveztem a haláldúlát, Sólyom Fekete Eszter rámutatott: helyesen cselekedtem, sokan ugyanis inkább az élet végi dúla szót használják, mert félnek a halál szótól. Ezt a félelmet leképezi a magyar nyelv is: „visszaadja a lelkét”, „jobblétre szenderül”, „eltávozik”, „megboldogul” – ezekhez hasonló eufemizmusokkal van tele a nyelvünk.
Mártonfi Attila nyelvészt arról kérdeztük, hogyan tabusítja a nyelv a halált, mik ennek az okai, és milyen érdekességeket tapasztalt már ezzel kapcsolatban. Dr. Babai-Szénégető Adriennt pedig a gyász illemtanáról faggattuk; már csak amiatt is, mert könyvet is írt a témában.
Nem a nyelv tabusít, hanem a társadalom
Mártonfi szerint a halál tabusítása nem elsősorban nyelvi, hanem társadalmi és kulturális jelenség. A nyelv nem maga hozza létre a tabukat, hanem leképezi azokat a félelmeket, normákat és viselkedési mintákat, amelyek az adott társadalomban kialakulnak.
Amióta az ember létezik, az élet és halál kérdése meghatározza a társadalmat. A halálfélelem olyan erős, hogy képesek voltak az emberek vallásokat kitalálni arra, hogy megnyugtassák magukat.
Úgy véli, hogy ez nem feltétlenül magyar nyelvi sajátosság, az „euroatlanti civilizáció kultúráiban a halál olyan dolog, amiről a nyilvánosság előtt emelkedetten és finomkodva beszélünk.”
Ennek okait abban a fontos társadalmi változásban találjuk, hogy a modern ember egyre ritkábban találkozik közvetlenül a halállal. Régen az emberek otthon születtek és otthon haltak meg, ráadásul a magasabb arányú csecsemő- és gyermekhalandóság miatt a halál a családi élet bár fájdalmas, de természetes része volt. Az antibiotikumok, az egészségügy fejlődése és a kórházi ellátás elterjedése alapvetően megváltoztatta ezt. Ma sokan úgy veszítik el hozzátartozóikat, hogy korábban alig vagy egyáltalán nem találkoztak halott emberrel – így lesz a halál a mai ember számára egy távoli, rémisztő esemény.
Ha rendszeresen találkozunk a halállal, akkor megértjük, hogy az életnek része
– foglalja össze Mártonfi. A nyelvész Weöres Sándor Rongyszőnyegéből idéz egy részletet, amely szerinte a magyar irodalom legtökéletesebb összefoglalása a halálfélelem abszurditásáról és egyben természetességéről:
„Aki úgy szereti az életet,
mint moslékot a disznó:
gyűlöli a halált, ki a vályút elrántja előle.
Aki úgy szereti az életet,
mint szemlélődés idejét:
ha érzékein át lelkét teleszívta,
egykedvűen várja a halált,
mint indulás sípját a hajó.
Aki úgy szereti az életet,
mint élvezetes munkaidőt:
dolga végeztével igényt tart a megszolgált elcsitulásra,
benne az életnek és halálnak szerelme ugyanegy.”
Mártonfi szerint azonban fontos megjegyezni, hogy a halál témája nem olyan erős tabu, mint amilyen a szexualitás vagy a szakrális tabu. „Az elmúlással kapcsolatos szavakat nem sípolja ki a tévé, és senki nem kiált istenkáromlást. A halállal kapcsolatos tabu messze finomabb ennél.”
Szépítés vagy vulgaritás
A nyelvész érdekes kettősségre mutat rá, a halállal kapcsolatos kifejezéseket gyakran a két véglet jellemzi: vagy szépítenek, vagy vulgárisak.
