1957 óta az emberiség a lehető legtágabb környezetét a világűrt is összeszemetelte. A nagyon apró törmelékdarabok milliós nagyságrendet tesznek ki, a nagyobb űrszemétállomány 600 ezer tagot számlál.
Ijesztő abba belegondolni, hogy ebből az alkatrész, hordozórakéta-fokozat és műholddarab “légi hadseregből” bizonyos eszközök akár a többtonnás súlyt is elérhetik, és mi történik, ha ezek a Föld felé indulnak. A szeptember 23-án, 24-én Földre zuhanó UARS műhold fellövési összsúlya például majdnem elérte a hat tonnát.
Októberben pedig az UARS-nál még veszélyesebb objektum becsapódása várható: a ROSAT űrteleszkópé, akkor 1:2000-hez lesz az esélye annak, hogy az űreszköz darabjai károkat okozhatnak az emberekben.
FÉL PÁR KESZTYŰ A FÖLD KÖRÜL
Az űrszemetek elsősorban mégsem bolygónkra lehetnek végzetes csapással, hanem a világűrben keringő hasznos szerkezetekre. A műholdak mozgástere rendkívül túlzsúfolt, a távközlési és meteorológiai célokra használt geostacionárius pályán nagy eséllyel alakulhatnak ki “kozmikus dugók”. Ütközések, balesetek, zuhanások elkerülhetetlenek egy ilyen közegben.
Az olyan humoros helyzetektől kezdve, mint hogy az első amerikai űrsétáló asztronauta elhagyta fél pár kesztyűjét, és az harminc napig keringet 28 ezer km/óra sebességgel a Föld körül, egészen addig, amikor 2009-ben Szibéria felett két műhold ütközött össze, majd együttesen hatszáz darabra törött.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bizonyos objektumok radioaktív sugárzást bocsátanak ki magukból, így az űrszemetek katonai fegyverekkel történő célzott megsemmisítésük nem minden esetben a lehető legjobb megoldás.
Arról nem is beszélve, hogy ha egy-egy műhold darabjaira esik szét, akkor a probléma nem szűnik meg, csak “felaprózódik”.
AKIK KITISZTÍTANÁK AZ ŰRT
Egy angol cég éppen ezért egy miniatűr műholdat fejlesztett, mely összegyűjti és a sztartoszféra szélére tolja a kisebb darabokat, melyek így a Föld sűrű légkörébe érve égnek el.
A DARPA – az amerikai védelmi minisztérium kutatószervezete – úgy orvosolná a problémát, hogy volfrámport lőne fel kb. 900 km tengerszint feletti magasságba, mellyel a pályát vesztett tízcentisnél nagyobb törmelékeket gyűjtené be. Az amerikai tengerészeti kutatólaboratórium ennél az ötletnél is tovább megy: áprilisban az egész bolygó 20 tonna volfrámrészecskével való bevonását javasolta 1094 km magasságban.
A NASA NanoSail-D napvitorlását szintén az űrszemét eltávolítására tervezték. Az oroszok egy nukleáris űrszemetest építenének 2020-ra, mely a nem kellő szatelliteket ütné ki pályájukról, és téríteni vissza őket a Föld légkörébe.
Talán ez megoldás az, amit leghatékonyabban alkalmazhatnak a jövőben csak gyarapodó műholdbecsapódások ellen. Napjainkban még szinte csak egyetlen taktika érvényes: a kevés üzemanyaggal rendelkező műholdakat célzottan az óceánok felé irányítják.
No de mi történik abban az esetben, ha egy műhold felett elvesztik a kontrollt, ahogy az UARS esetében is járt a NASA? A műhold becsapódását csak két órával a légkörbe érkezés előtt tudják már csak megjósolni, és ez igen kevés idő arra, hogy ha egy UARS-nál is nagyobb űrszemét lakott területre zuhanna, akkor értesítsék a lakosságot és óvintézkedéseket tegyenek a műhold darabjainak érkezése előtt.
A világ űrkutató szervezetei mindenesetre bizakodóak, hogy jövőben várhatóan 2020 körül már nemcsak figyelhetik, merre száll egy-egy műhold, hanem koordinálhatatlan szatellitek mozgása felett is uralkodhatnak majd, így nem kell majd várnunk ölbe tett kézzel, vajon ember lakta területre zuhannak-e le, és okoznak-e balesetet egy-egy nagyobb űrszemét darabjai.
(Akit érdekel az űrszemét téma, annak érdekes lehet továbbá, hogy a Google Earth egyik beállításával 13000 műhold helyzete figyelhető meg valós időben.)
