A perm időszak végén, az úgynevezett “nagy kihalás” során a tengeri fajoknak több mint 90 százaléka pusztult el, és eltűnt a szárazföldi fajoknak a háromnegyede. A tömeges kihalások közül kizárólag ez okozott komoly veszteséget a rovarvilágban.
A szakemberek szerint több tényező együttes hatása – az oxigénhiányos óceánok, a kén-hidrogén – nagy mennyiségben történő felszabadulása a tengerfenékről, a tápanyagciklus “blokkolódása” a tengeri ökorendszerben, valamint hatalmas vulkánkitörések válthatták ki a perm-triászi kihalást.
A kutatócsoport a Victoria Egyetem által kidolgozott klímamodellt alkalmazva kilenc virtuális világot alkotott, amelyekben különböző arányokban “elegyítették” a különféle tényezőket, egyebek közt a légköri szén-dioxid szintjét.
Amikor a modellben a légköri szén-dioxid szintje elérte a 3000 ppm-et (egy részecskét millió egységre), ami az ipari forradalom előtti szint tízszerese, a gáz legnagyobb része feloldódott a tengervízben: szénsav képződött és hidrogénionok szabadultak fel.
Míg a jelenkori óceánok pH-értéke 8,1 körül van, a perm időszak végén a tengereknek sokkal savasabb volt a vegyhatása: az Egyenlítőn a pH 7,3 volt, a sarkvidékeken pedig 7,1. Ilyen savas vegyhatás mellett a tengeri fajoknak nagy nehézséget okozott, hogy kalcium-karbonát felhasználásával felépítsék “védőburkaikat”.
Jonathan Payne, a Stanford Egyetem kutatója, aki nem volt részese a vizsgálatoknak úgy véli, az óceánok savassága attól függhetett, hogy milyen gyorsan emelkedett a szén-dioxid koncentrációja a légkörben.
Amennyiben az emelkedés gyors volt, a kanadai kutatók modellje reális éghajlati forgatókönyvet kínál, viszont lassú emelkedés esetén az óceánok valamiképp semlegesíteni tudták a hatását.
