Gus Johnson marylandi amatőr csillagász 1979-ben figyelte meg az 50 millió fényévnyire lévő, M100 katalógusjelű galaxis peremén a látványos robbanás fényét, amely az SN 1979C jelzésű szupernóva halálát jelentette.
A robbanás helyén a következő években jelentkezett állandó, nagyenergiájú sugárzást a NASA Chandra és Swift műholdja, az európai Newton-XMM, valamint a német ROSAT űrobszervatóriumok is azonosították. Ez a röntgensugárzás egy folyamatosan aktív objektumot mutatott, elemzése alapján a csillagászok arra a következtetésre jutottak, hogy az objektum egy fekete lyuk lehet, amelyet a felrobbant csillag anyaga táplál.
A szupernóva egyes feltételezések szerint egy “ikerpár”, azaz kettőscsillag egyik tagja lehetett, “testvére” viszont még mindig a csillagok “megszokott” életét folytatja.
FÖLZABÁLT EGY EGÉSZ “FÖLDET”
A tudósok feltételezése szerint a fekete lyukak többféle módon is képződhetnek, adott esetben a Napunknál hússzor nagyobb tömegű csillag halála teremtette meg az “életfeltételeit”.
“Az újszülött fekete lyuk igen jó étvágyúnak bizonyult, hiszen az elmúlt 30 év alatt annyit zabált, amennyit csak bírt, s a Földével megegyező tömegű anyagot falt fel” – magyarázta Avi Loeb, a Harvard Egyetem asztrofizikusa.
Kimberly Weaver, a NASA asztrofizikusa ehhez hozzáfűzte, hogy bár kozmikus viszonyokban bolygónk tömege nem túlzottan nagy, ám földi szemmel mégis félelmetes mennyiségű anyagról van szó. Ehhez hasonlót laboratóriumi körülmények között lehetetlen lenne létrehozni.
Univerzumszerte vannak fekete lyukak, meglehetősen szokatlan, hogy a szomszédságban figyelhető meg egy ilyen objektum képződése, fejlődése és változása. A szemfüles marylandi tanárnak köszönhetően a csillagászok azt is pontosan tudják, hogy mikor született meg a fekete lyuk.
A további megfigyelések során a tudósok azt is megismerhetik, hogy mennyi anyagot hagyott hátra a Napnál hússzor nagyobb tömegű csillagból a fekete lyuk, amelynek ugyanolyan jó étvágya van, mint egy növekedésben lévő és örökké éhes kamasznak.
A Napnál nagyobb tömegű csillag végső, nagy robbanása, amelynek során a csillag ledobja a külső rétegét, hidrogénnel, héliummal és nehezebb elemekkel telítve környezetét.
A kidobott anyag általában gömbalakban tágul, miközben egyre ritkább lesz. Ha a szupernóvarobbanás közeli por- vagy gázködöt nyom össze, ott megindíthatja újabb csillagok kialakulását, és nehezebb elemekkel szennyezheti azt a ködöt.
A Napban és Földünkön található, lítiumnál nehezebb elemek léte annak köszönhető, hogy a Nap-rendszer keletkezésekor a közelünkben több szupernóvarobbanás történt.
AJÁNLOTT LINK:
További információ a világ legfiatalabb szupernóvájáról angolul (NASA)
