A jelek szerint a triceratops – “háromszarvarcú” gyík – a folyóktól távol élt, nem így a hadroszauridák, azaz a kacsacsőrű dinoszauruszok, amelyek viszont a vízpartot kedvelték.
A dinoszaurusz kora a gigászok időszaka volt, s e korszak vége felé a nagytestű ősgyíkok gyakorta egymáshoz igen közel éltek Észak-Amerika tengerparti síkságain.
Ebből Tyler Lyson és Nicholas Longrich, a Yale Egyetem paleontológusai arra következtettek, hogy a gigantikus őslények valamilyen módon megosztozhattak a területen, hogy ne ütközzenek folyamatosan.
A tudósok, miután az adott korszakból és térségből származó 343 dinoszaurusz-csontvázat elemeztek, összefüggéseket fedeztek fel a vizsgált őshüllő és a kőzet között, amelyből a fosszíliát “kihámozták”. A fosszíliákat őrző kőzet utalhat az őshüllők életmódjára.
A vizsgált 180 triceratopszcsontvázak kétharmada az egykori árterületeken lerakódott agyagpalából került elő, egyharmadukat viszont a homokkőből szabadították ki.
A 80 kacsacsőrű dinoszaurusz 15:1 arányban került elő a folyókban leülepedő homokkőből és az agyagpalából.
A 19 “isteni gyík” – thescelosaurus – esetében fordított volt a helyzet – 8:1 volt arány a homokkő javára az agyagpalával szemben. Következésképp, ahogy a kacsacsőrű dinoszaurszok, úgy az “isteni gyíkok” is többnyire a folyók közelében éltek.
A vizsgált 45 T-rex csontváz esetében nem találtak semmiféle területi “preferenciát”.
Ez teljesen logikus, hiszen egy magányos óriásragadozó azon a helyen és abban az időben bárhol táplálékot tudott szeretni.
