A várost csak 1098 óta tartotta uralma alatt az egyiptomi Fatimida Kalifátus, amelynek néhány évtizede tartó palesztinai fennhatósága igen viszonylagosnak bizonyult. Ebben az évben már a keresztesek is megvetették lábukat a Közel-Keleten: megalapították az Edesszai Őrgrófságot és az Antiochiai Hercegséget (Şanlıurfa és Antakya, a mai Törökország területén).
1098 végén a keresztes lovagok Antiochiában tanácskoztak hadjáratuk következő, legfontosabb szakaszáról. A már egy éve itt állomásozó katonaság ultimátumot intézett hozzájuk: ha sokáig késlekednek, vezetőt választanak maguknak és a főurak nélkül mennek tovább Jeruzsálem felé.
A Szírián és Palesztinán keresztül vezető út közel sem volt olyan megerőltető, mint a nem sokkal korábbi, Kis-Ázsián keresztüli menetelés. A keresztesek kegyetlenségének híre megelőzte jövetelüket, ezért az arab és a török földesurak a békés áthaladásért cserébe élelmiszerkészletről és vízről is gondoskodtak az út nagy részére. 1099 elején mégis sikertelenül ostromolták Tripoliszt (Tripoli, ma Libanonban), annak ellenére, hogy itt több keresztes sereg egyesült.
1099. június 5-én holdfogyatkozás volt, amit örvendetes eseményként fogadtak és a keresztény győzelem hírnökének tekintettek. Június 7-én pedig feltűntek a keresztesek előtt a Szent Város kupolái és falai. Az ostrom megkezdése előtt a kairói küldöttek felajánlották, hogy amennyiben a keresztesek lemondanak Jeruzsálem elfoglalásáról, úgy a nyugati zarándokok az összes szent helyet akadálytalanul felkereshetik. Ők azonban elutasították ezt az ajánlatot.
Az egyiptomi helyőrség igen alaposan felkészült az ostromra. A környékről az összes gabonát és élőállatot eltávolították, valamennyi forrást eltömítették vagy megmérgezték. A városfalakon belül azonban jelentős tartalékokat halmoztak föl. Összességében mégsem készültek elhúzódó ostromra, mivel korábban erősítést kértek Kairótól.
A keresztesek az ostrom hatodik napján intézték első rohamukat a vár ellen. Előtte egy ékesszóló remete meggyőzte őket, hogy ha teljes erőbedobással haladéktalanul támadást indítanak, övék lesz a győzelem. Az akció azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. A keresztes seregen olyan reménytelenség lett úrrá, hogy a katonák egy része arra készült, szedi a sátorfáját és hazaindul.
Egy látomás azonban megváltoztatta az események menetét: egy papnak, Desiderius Péternek megjelent az egy évvel korábban elhunyt Puy-i Adhemar (ő volt az a főpap, aki elsők közt térdelt a pápa elé fogadalmat tenni a keresztes hadjáratra). Az alábbi útmutatást adta a győzelemhez: „Mindnyájatoknak el kell fordulnotok a bűntől… mezítelen lábbal gyalogoljátok körül Jeruzsálemet és ne feledjetek el böjtölni.” Ígérete szerint ezt követően majd a város falai, mint egykor Jerikóé, kilenc nap múlva leomlanak. A fejedelmek hitelesnek fogadták el a jelenést és július 8-án a 15.000 fős éhező, szomjazó sereg nekivágott, hogy három napig koplalva, gyalogszerrel megkerülje Jeruzsálemet. Útjuk során a papok megszólaltatták harsonáikat, zsoltárokat énekeltek, miközben a vár török védői – Aguilers-i Rajmund leírása szerint – „fel-alá járkáltak, gúnyt űzve belőlük, Istent káromolva”.
Eközben a materiális segítség is úton volt a tengerpart felől: egy genovai és egy angol hajókból álló flotta futott be Jaffa kikötőjébe, amelyek a kulcsfontosságú ostromgépekhez szükséges szálfákat és egyéb anyagokat hozták. Ezekből két hatalmas tornyot tudtak emelni, továbbá hajítógépeket és egy faltörő kost építettek.
A keresztesek utolsó rohama a város ellen július 14-én indult. A várvédő muzulmánok görögtüzet (kén és gyanta rendkívül gyúlékony, ragadós elegyét) zúdítottak az ostromlókra. Ezt hajítógépekkel kilőtt agyaggránátokkal juttatták célba, melyek becsapódáskor darabokra törtek, így elolthatatlan tűzzel terítették be a célpontot. Az ostromtorony és a faltörő kos újra és újra kigyulladt, hogy aztán vízzel és ecettel újfent eloltsák. Egy ponton a faltörő kos megakadt és elzárta az ostromtorony útját, de végül sikerült a háromszintes, óriási építményt a fal közelébe juttatni. A legújabb történeti és topográfiai kutatások alapján ez a Heródes kaputól keletre fekvő második bástya közelében történt.
Július 15-én reggel a torony körüli sűrű füstfátylat kihasználva Bouillon-i Gottfried emberei átugráltak a városfal tetejére, onnan pedig a városba. Egyesek látni vélték, hogy Puy-i Adhemar szelleme is velük volt. A lovagok a közeli kapukhoz rohantak, hogy megnyissák az utat az odakint harcoló keresztesek előtt. A déli falszakaszon szolgálatot teljesítő egyiptomiak a behatolást észlelve otthagyták őrhelyüket, szabaddá téve az utat Toulouse-i Rajmund harcosai előtt, így azok ostromlétráikon feljuthattak a falakon, és megindultak egyenesen a fellegvárba, ahol az egyiptomi parancsnok megadta magát. A muzulmán katonák közül nagyon sokan a templom környékére vonultak vissza, de a nyomukban érkező keresztesek lekaszabolták őket.
Pontosan senki sem tudja, hogy a mészárlás hány emberéletet követelt, mivel a korszak forrásművei egyszerűen nem teszik lehetővé a megbízható becslést. Muzulmán források szédítően magas, 70.000-es emberveszteségről tesznek említést, de egy korabeli muzulmán szerző, Ibn al’Arabi mindössze 3.000 halottról tud. Egyes vélemények szerint a város muzulmán kormányzója még a keresztesek érkezése előtt a teljes keresztény lakosságot kiutasította a Jeruzsálemből, így a civil lakosság nagy része még az ostrom megkezdése előtt elhagyta a várost. Más történészek nem értenek egyet ezzel, mivel szerintük a környékbeli megrémült lakosság beáramlásával a lélekszám inkább felduzzadt. A keresztesek számos muzulmán és zsidó lakos lemészárlásáért felelősek, de szemtanúk beszámolói (Gesta Francorum, Aguilers-i Rajmund és a kairói genizában talált iratok) szerint közülük is többeket megkíméltek, amennyiben elhagyták Jeruzsálemet.
A városban talált emberek lemészárlása után a keresztesek az áhítat és az alázat jegyében bűnbánatot tartottak a kereszténység legszentebb kegyhelyénél, a Szent Sírnál. A középkori zarándokok ezt félelemmel vegyes tisztelettel közelítették meg: úgy gondolták, hogy az a hely, amelyet Jézus lába érintett, ahol szenvedett, meghalt, majd feltámadt, csodatévő erővel bír.
A keresztesek közül néhány száz kivételével szinte minden lovag hazatért az első hadjáratot (1096-1099) követően. Győzelmük a Jeruzsálemi Latin Királyság megalapítását jelentette. Bouillon-i Gottfried azonban elutasította, hogy királynak nevezzék abban a városban, ahol Jézus kereszthalált halt – mondván: nem viselhet aranykoronát ott, ahol Krisztus töviskoronát hordott – ezért egy héttel a győzelem után az Advocatus Sancti Sepulchri („a Szent Sír Védelmezője”) címet vette fel.
AJÁNLOTT LINKEK:
Az első keresztes hadjárat (Wikipedia)
Jeruzsálem ostroma (Wikipedia)
Szent Sír (Wikipedia)
Virtuális séta a Szent Sír Templomban
