Napközben videókonferencia a kollégákkal, este integetés a családnak, aztán netes iszogatás a haverokkal – jobbára ezek a fő kapcsolattartási módok maradtak a koronavírus-járvány idején. Furcsán hangzik, de nem véletlenül érezhetjük kimerültnek magunkat, ha sokat vagyunk a webkamera előtt – egész egyszerűen nem arra vagyunk kitalálva. A koronavírus-járvány elején már több lap is írt az úgynevezett „Zoom-fáradtság” névre keresztelt jelenségről, amivel kapcsolatban idén februárban kutatást közöltek a Stanford Egyetem kutatói a Technology, Mind and Behavior nevű szaklapban. Ez az első olyan tanulmány, ami pszichológiai oldalról foglalkozik a jelenséggel, elismerve, hogy valós problémáról van szó.
A szakértők szerint több tényező is szerepet játszik abban, hogy a home office-ban töltött, napi több videóhívással tarkított munkavégzésben akár még jobban is elfáradhatnak a dolgozók, mintha fizikailag benn tartózkodnának az irodában, ennek elsődleges oka a hosszú videócsetelések. A netes konferenciahívások kimerítő voltának egyik oka az intenzív szemkontaktus fenntartása: folyamatosan nézni a kijelzőn egy másik ember arcát, illetve a sajátunkat is, mentálisan kimerítő. Az online kommunikációban a testbeszéd 85 százaléka elvész, több figyelmet és energiát kell belefektetni a társalgásba, hogy átjöjjön a másik fél üzenete. Az sem elhanyagolható, hogy a dolgozó kis térbe van szorulva, jobbára csak az asztala és a konyha közt mozoghat.
A Zoom-fáradtság ellen azt ajánlják a kutatók, hogy amikor csak van rá lehetőség, kapcsoljuk ki a kamera képét, hiszen sokszor szükségtelen, hogy mások folyamatos lássanak minket, a szemeink és az ülésben elgémberedett testünk pedig a rendszeres testmozgáson túl azért is hálás lesz, ha néha egyszerűen csak telefonálunk. Érdemes átrendezni úgy a dolgozósarkot is, hogy az asztal és a szék körül kicsit szellősebb legyen a tér, időnként nyújtózzunk, járkáljunk.
