A 2014-ben indult Watch Dogs-széria egy nyitott világú, külső nézetes akciójáték, ami leginkább azzal különbözteti meg magát a hasonló programoktól, hogy a puszta bunyó/tűzharc mellett (merthogy erre is van lehetőség) a hackelésre helyezi a hangsúlyt. Hőseink minden esetben képesek az irányításuk alá vonni a különböző elektromos eszközöket (kapukat, kamerákat, telefonokat, számítógépeket, járműveket stb.), és a játékmenet szerves részét képezi, hogy ezen lehetőségeinket kihasználva kell megoldani a ránk váró küldetéseket. A sorozat emellett igyekszik némi ízelítőt adni abból, hogy milyen veszélyei lehetnek a mindent ellepő, az internetre csatlakozó kameráknak és kütyüknek, és a társadalomkritika a harmadik, Legion alcímű részben még a korábbiaknál is magasabb fokozatba kapcsol.
Watch Dogs Legion
A játékot még szeptember végén tudtam kipróbálni, méghozzá a Parsec streaming szolgáltatásának köszönhetően, ami lehetővé tette, hogy a saját gépemről irányítsam a világ egy másik pontján, egy másik számítógépen futó Legiont. A Ubisoft már az Assassin’s Creed: Valhalla esetében is így járt el, és ez a megoldás ismét remekül működött: közel öt órán át nyüstölhettem a Watch Dogs harmadik részét,
Bár a játékot nem az elejéről kezdtem, hanem rögtön bekerültem a dolgok sűrűjébe, azért egy átvezető videóból kiderült, hogy pontosan mi is történik Londonban. A Zero Day nevű szervezet terrortámadást hajt végre a városban, és az akciót ügyesen a – korábbi részekből ismert – DedSec nevű csoportra kenik. Az egész agresszió oda vezet, hogy a kormány megbízza az Albion nevű céget, hogy tegyen rendet a fővárosban, és ezzel az 1984-et idéző megfigyelő állam alakul ki. Ezek után a DedSec ügynökeként fel kell deríteni, kik állnak a Zero Day és a robbantások mögött, nem mellesleg fel kell venni a harcot az Albionnal és a zűrzavaros helyzetet kihasználó szervezett bűnözéssel is.
Az új helyszín és az új konfliktus mellett a Watch Dogs Legion nagy újdonsága, hogy Aiden (Watch Dogs) és Marcus (Watch Dogs 2) után nem egy konkrét főhőst kapunk, hanem rajtunk múlik, hogy London lakosai közül kivel vagy kikkel vesszük fel a harcot az elnyomó rendszer ellen. Bár azt nem tudom, miképp indul a játék, hiszen amikor a kezembe került az irányítás, már bőven benne voltam a sztoriban jó pár beszervezett taggal, de a fejlesztők nem lódítottak, mikor azt állították, hogy az utcákon bóklászó emberek közül bárki betoborozható és irányíthatóvá válik a küldetések során.
Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy megnyomunk egy gombot és máris van egy új karakterünk, akit irányíthatunk. A telefonunkat használva azonnal látjuk, hogy valaki mennyire gyorsan beszervezhető: vannak, akik könnyedén kötélnek állnak, de vannak, akik szimpatizálnak az aktuális rendszerrel. Utóbbiakat sem lehetetlen átállítani az oldalunkra, de ez jóval több utánajárást (konkrétan nyomozást, a „gyenge pont” megtalálását) igényel, mint azok esetében, akik lázadnak a londoni helyzet ellen.
Persze ők sem állnak azonnal kötélnek, küldetéseket kell megoldanunk, hogy csatlakozzanak hozzánk. Én példál egy jól szituált, középkorú urat néztem ki, akinek egy kórházba került, de felszívódott barátját kellett felkutatnom. Ehhez először a kórház számítógépes rendszerét kellett feltörnöm, majd a megszerzett adatok birtokában egy másik, sokkal jobban őrzött helyről kellett kimenekítenem az illetőt. Miután ezzel megvoltam, a „prédám” csatlakozott a szervezetemhez, és máris átvehettem felette az irányítást.
A különböző emberek beszerzése amúgy azért fontos, mert mindenki másfajta képességekkel, kütyükkel rendelkezik. Az én első választottamnak például volt egy olyan eszköze, amivel pár másodpercre láthatatlanná vált – ez elég nagy segítség volt, mikor be kellett jutnom szigorúan őrzött helyekre.
Mások drónokkal rendelkeznek, esetleg nyolclábú robotpókkal, de találkoztam olyan hölggyel is, akinek az alapfelszerelése közé tartozott egy Kalasnyikov. A felszerelés mellett ráadásul nem mindegy az sem, hogy „kiket” szervezünk be. Egy rendőr elég melós feladat, de ha sikerül, az egyenruhájának hála könnyedén besétálhatunk például különböző rendőrőrsökre, ami igencsak meg tudja könnyíteni a dolgunkat. A lényeg tehát pont az, hogy egy egész légiónyi ember álljon a rendelkezésünkre, és aszerint váltogathassunk köztük, ahogy azt az előttünk álló kihívás megkívánja.
elég sok az ismétlés a megnyitott karakterek lehetőségei között, ez viszont nem feltétlenül baj, hiszen ha úgy alakulnak a dolgok, hogy elveszítjük az egyik emberünket (20-30 percre elérhetetlenné válnak, ha „meghalnak”), akkor máris előrántható egy másik egyén a tarsolyunkból. Arról nem is beszélve, hogy a beszervezés jó móka, főleg, ha egy keményebb fába vágjuk a fejszénket. A játékosok emellett egész őrült módon élhetik ki magukat, hiszen simán megoldható például, hogy kizárólag idős hölgyekből építünk underground hadsereget, megmutatva a fiataloknak, hogy a kor bizony semmit nem jelent.
A változatosság most is gyönyörködtet
A kedvünk szerint beszervezhető, és külsőleg a saját ízlésünknek megfelelően testreszabható karakterek mellett hatalmas pozitívum, hogy a ránk váró küldetések a legtöbb esetben ezúttal is többféle módon megoldhatók. Tehát nem azt kell kitalálni, a fejlesztők mit szeretnének tőlünk, hanem rá kell jönnünk, hogy a birtokunkban lévő kütyükkel milyen módon teljesíthető az előttünk álló, éppen aktuális kihívás. Habár ezúttal is működik, hogy fegyveres erőszakot alkalmazunk, de a játék továbbra is sokkal szórakoztatóbb, ha megmaradunk fifikás hackernek, és a különböző elektronikai eszközök segítségével iktatjuk ki az akadályokat – legyenek azok ilyen-olyan gépek vagy emberek.
Egy alkalommal például eltérítettem egy kósza drónt, alaposan feltérképeztem vele a küldetésem helyszínét, megszámoltam hol és mennyi őr lebzsel, merre őrjáratoznak, majd szép sorban likvidáltam őket. Az egyiket elütötte egy korábban békésen parkoló autó, amit távolról irányítottam, három másikat átprogramozott, az érkezésükre felrobbanó gázcsapokkal hatástalanítottam, az utolsó kettőt pedig az általam vezérelt robotpók likvidálta. Aztán besétáltam a telefonnal feltört ajtón, és nyugodtan letöltöttem a megfelelő számítógépről az adatokat, amikre szükségem volt.
Mindez persze megoldható lett volna úgy is, hogy senkinek nem esik bántódása, és az őröknek fogalma sincs róla, hogy én bemerészkedem a területükre, de mivel egy bevándorlókat rabszolgaként kizsákmányoló bandáról volt szó, úgy döntöttem, itt az ideje móresre tanítani őket.
A sztorit előre lendítő kötelező és a beszervezések okán felbukkanó küldetések mellett London persze tele van egyéb elfoglaltságokkal is. Az eltérő városrészeket fel lehet szabadítani, vadászhatunk olyan valutára, amivel a felszereléseinket lehet fejleszteni, és a program ezen felül is tele van gyűjthető cuccokkal és extra feladatokkal, szóval egészen biztos, hogy a másodk részhez hasonlóan most is bőven 100 óra felé mehet a játékidő, ha mindent szeretnénk megnyitni és megoldani.
A játékélményt ráadásul számomra tovább növelte az is, hogy Londonban tevékenykedtem. Chicagóban és San Franciscóban még sosem jártam, így nem tudom ezek a városok mennyire lettek jól lemodellezve, de a brit főváros – a tapasztalataim alapján – parádésra sikerült. Elektromos autókat elkötve bejártam az összes általam ismert helyszínt, sőt még oda is bejutottam, ahová az életben soha: a Buckingham palota hatalmas kapui mögé. Az őrök ennek persze nem örültek, de – ha jól sejtem – Fülöp edinburgh-i herceg egyik sportautójával még épp időben le tudtam lépni a rám zúduló golyózápor közepette.
A város amúgy nemcsak kiköpött mása a létező Londonnak, de tele van élettel, mindig és mindenhol történik valami, szóval már csak abban órákra el lehet veszni, hogy járjuk az utcákat, rejtett helyeket fedezünk fel vagy éppen segítünk a valamilyen attrocitást elszenvedő lakosoknak.
London, jövök!
Bár a végső értékeléssel mindenképpen megvárom a Watch Dogs Legion megjelenését követő, jóval részletesebb tesztünket, de a játékkal töltött közel öt óra alapján tényleg nem túlzás azt állítani, hogy a sorozat legjobb része érkezhet október 29-én. A Legion megtartotta a korábbi felvonások pozitívumait, a hackelős, változatos lehetőségekkel kecsegtető küldetéseket, amik további lehetőségekkel bővültek, viszont megszabadult a ránk erőltetett, ellentmondásos és idegesítő főszereplőktől, a saját szájízünk szerint összeválogatható karakterek rendszere pedig abszolút ígéretes és kifejezetten szórakoztató.
A történet az általam megismert részletek alapján ugyan nem tűnik valami átütőnek, de mindössze pár óra alapján ezen a téren nem vonnék le messzemenő következtetéseket, az viszont biztos, hogy a játékmenet és London volt annyira szórakoztató, hogy most már tűkön ülve várjam a végleges játékot, ami a megjelenés napján egyaránt elérhető lesz PC-re, PlayStation 4 és Xbox One-ra, majd a megjelenésük napján az Xbox Series X és S konzolokra, illetve PlayStation 5-re is.
