Tamriel: virtuális otthonom, életem egyik legmeghatározóbb játékbeli kontinense, megannyi kalandos óra és szép emlék helyszíne. A The Elder Scrolls-széria talán legkiszipolyozottabb része, az ötös számú Skyrim már hat éve, hogy megjelent, és azóta megkaptuk Legendary, majd Special kiadásban, a meghatározóbb platformok után Nintendo Switchre, sőt Monopoly táblára is átköltözött (már csak zabpelyhes dobozra nem), a végzet pedig eljött: a Bethesda átültette a virtuális valóságba.
A döntés nem is olyan meglepő, hiszen a több száz órányi tartalmat magába foglaló Skyrim tökéletes archetípusa a modern AAA kategóriájú, nyitott világú játékoknak, és annyira egyszerű benne végleg elveszni, hogy egészen rémisztően hatott ránk a hír, amikor megtudtuk, hogy nemsokára headsettel a fejünkön is körbenézhetünk ebben a hihetetlen tágas és nyitott világban, és úgy érezhetjük át a fagyos birodalom feszült pillanatait, a mágiát, a kardsuhintásokat, a jajveszékelést, a sárkányok üvöltését és a lelkük beszippantását, ahogy még soha.
Bár akkor még nem gondoltunk bele, hogy ennek megvalósítása egyáltalán nem sétagalopp, és ezt a játékot eredetileg nem is erre tervezték, ami bőven meglátszik a VR-verzión.
A HÓHÉRRA MÉG VIGYOROGTAM
Mi PlayStation 4 Pro konzolon keresztül léptük át a virtuális kaput, és ugyan minden Elder Scrolls-játékban fogolyként kezdünk, ennyire sosem viseltük élvezettel kezünkön a bilincset, mondhatni turistaként csodálkoztunk rá rabságunkra. A helgeni nyitójelenetnél úgy örvendeztem mint egy kislány, az a tény sem zavart különösebben, hogy éppen kivégezni vittek (persze hát, úgyis túléljük). A rozoga kocsi nyikorgásait hallgatva körbenézhettem a velem utazó társaim arcán, a tájon, és ez a rácsodálkozás akkor sem csitult, amikor vízszintesbe fektettek a hóhér elé, lenézve pedig egy lecsapott fejjel néztem farkasszemet.
Ám amikor színre lépett az Alduin nevű tűzokádó, és uccu neki, rohanni kellett – na ott kezdődött a baj. Nem vallom magam papírkutyának, ha virtuális valóságról van szó, hiszen több programot is kipróbáltam már, és eddig csak egyetlen cím (RIGS: Mechanized Combat League) esetében tapasztaltam azt, hogy felkavar a látvány, és a testemet összezavarja az élmény, ami a gyomrom liftezésében nyilvánul meg.
A Skyrim VR-ban már az első akciódús jeleneteknél éreztem, hogy mintha túl gyors lenne a tempó, a lépcsőkön fel-le rohangálás később sem volt kellemes, tíz perc játékidő után már a szemem is fáradni kezdett. Úgy döntöttem, muszáj pihenni – Tamriel megvár. Ezután is csak hasonló hosszúságú etapokban tudtam magamat előrébb küzdeni némi szünetet beiktatva, úgy éreztem, és ekkor még a kanyarban sem voltak a nagy csaták, a varázslóiskola, a Dark Brotherhood… és még ó, megannyi minden.
FUSS, VR-O DAH!
A játék egyik legfőbb vonzerejét jelentő grafika is le lett butítva annak érdekében, hogy a relatíve alacsony felbontású headseten a megfelelő framerate-tel futhasson, persze ehhez hozzá kell tennünk, hogy egy hatéves játékról van szó, ami így eléggé kiütközik (nem, a VR verzióhoz nincsenek modok). Sajnos ki kell mondani, hogy annak ellenére, hogy ennyire intenzíven sem olvadhattunk bele. A szép textúrák helyett itt-ott elmosódott környezettel kell számolnunk, a fényekről és árnyékokról ne is beszéljünk, ahogyan a valójában sosem túl szép karaktermodellekről sem. Ezért cserébe az újszerű élmény kárpótol, hiszen még így is kíváncsian sétálunk és fedezünk fel ezerszer bebarangolt helyszíneket, még egy pók legyilkolása is olyan, mint amikor legelőször tettük.
Irányítás terén kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy a két fagyi alakú PS Move kontrollert ragadjuk meg a DualShock 4 helyett, hiszen karakterünk mindkét kezébe adhatunk bármilyen eszközt. A legnagyobb gond, hogy A Move és a DualShock használatának is megvannak saját előnyei és hátrányai, de mindegyikkel lesz min morgolódnunk. Előbbi segítségével könnyebb belemerülni a világba, és sokkal inkább VR-ra jellemző ízt kölcsönöz az élménynek, ahogyan a kezünk mozgatásával suhintunk, húzunk fel íjat, vagy lövünk ki elképesztő varázslatokat a tenyerünkből. A megvalósítás sajnos inkább az idejétmúlt Nintendo Wii-érzését kelti, a pontatlanság pedig főleg íjjal való harc közben frusztráló (csak reménykedni tudunk, hogy jó helyre találunk-e), vagy amikor lóháton közlekedik az ember.
DualShockkal a mozgás inkább darabos, és kevésbé szórakoztató, ám könnyebb dolgunk lesz a menü elérésében, a felszerelések, italok közti váltogatásban, igaz, ez még így is körülményes, és bár hozzászokunk idővel, kényelmessé sosem válik. Egyébként a legjobb dolog amit tehetünk, ha mágussal indulunk harcba, mert elképesztően szórakoztató, ahogyan tűzlabdákat lövünk ki a kezünkből, és kevésbé kell majd szentségelnünk amiatt, hogy a közelharc során nem tudunk olyan agilisak lenni, mint mondjuk a PC-s verzióban.
A bugok pedig maradtak: ugyan ezekkel a játék legtöbb portjában találkozhatunk, itt a látvány és a hang is néha küzd bajokkal, csúszásokkal.
JÓ A SÁRKÁNY OTT, AHOL VAN
A Skyrim VR mindenképp olyan élmény a cím rajongói számára, amit egyszer érdemes megtapasztalniuk, de van egy olyan sejtésünk, hogy csak a legelszántabbak fognak eljutni a főszál végére.
A Bethesda legközelebbi VR-játékát remélhetőleg már tényleg a technológia jellegzetességeihez igazítják, de annyit érdemes észben tartani, hogy valószínűleg még éveket kell várnunk arra a VR-élményre, amit várnánk, ezt pedig nem portokkal, hanem jól tervezett kalandokkal fogjuk elérni (és hozzá kell tennünk, még fejlettebb hardverekkel).
Az viszont nem elvitatható érdeme a Skyrim VR kiadásának, hogy megcsillogtatja annak potenciálját, milyenek is lehetnek a jövőben a nyitott világú játékok a virtuális valóságban játszva, mert valójában mind erre várunk: átélni azt a bizsergető, újszerű élményt, amit a Skyrim első pillanatai nyújtanak, de mindezt bosszúságoktól mentesen szeretnénk megkapni.
