Gyakorlatilag az egész világot lefedő, több százezer darabból álló térképvagyont halmoztak fel a szovjetek hosszú évtizedek munkájával. Minden, de tényleg minden rajta van: mely hágók mikor járhatóak Afganisztánban, iható-e az adott kínai járás kútjainak vize, milyen ott a növényzet, milyen anyagból és mekkora teherbírással épültek az amerikai hidak – a felderítőket és persze a katonákat minden érdekelt.
A felfedezés, majd az egykor titkos szovjet program feltárása a térképekkel több mint egy évtizedet bíbelődő, brit John Davies és Alexander Kent, a Canterbury Christ Church egyetem geográfusának nevéhez fűződik.
A The Red Atlas címet kapott könyvben a szerzők az 1940-es évektől működő, szovjet térképészeti programot mutatják be, mely hét, különböző méretarányban “papírozta le” a világot. Az egyik véglet a Földet 1100 részre osztó, inkább az áttekintést szolgáló munkák, ennek ellenpontja pedig a kiemelt fontosságú városok utcáit és épületeit aprólékosan felmérő és ábrázoló, nagy méretarányú alkotások voltak.
Természetesen azt nem lehet megmondani, hogy hány ember, kartográfus, geodéta, földmérő és persze hírszerző munkájára volt szükség a hihetetlen térképvagyon elkészítéséhez. Ezek jelentős részéhez soha nem férhetett hozzá az átlagpolgár, hiszen Talán sokan emlékeznek még a ’70-80-as évek magyarországi turistatérképeire, melyek a Néphadsereg és az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg” objektumait gondosan nem tüntették fel – miközben persze néha elég érdekesen kanyarogtak a turistajelzések is.
A kor analóg Wikipediája
A szerzők szerint a térképrendszer a kor analóg Wikipédiája volt: rajta volt minden olyan, gondosan összegyűjtött és rendszerezett információ, ami a katonai és a hírszerző szerveket érdekelhette. Adatok
- az utcák szélességéről,
- a burkolat minőségéről,
- van-e zöld növényzet a járda mellett,
- milyen házak és üzletek vannak ott,
- milyen a tömegközlekedés,
- milyen az elektromos hálózat,
- milyenek a városok iparterületei.
Ehhez persze rengeteg, a kiszemelt helyszínről szóló információt kellett begyűjteni. Az amerikai állami földtani intézet rendszeresen publikált nyilvános térképeket: ezeket persze a szovjet nagykövetség szakemberei is azonnal beszerezték. Az 1960-as évek végétől már a felderítő műholdak egyre jobb minőségű kamerái is segítettek.
Svédország esetében például a diplomaták véletlenül mindig a stratégiailag fontos helyszínek mellett piknikeltek, barátságos beszélgetésbe bonyolódva a helyiekkel, esetleg az ott dolgozó munkásokkal. Igaz, 1982-ben Stockholm mellett a svéd elhárítás éppen a környéken ólálkodó szakembere meghallotta, miképp beszélget valakivel a szovjet “diplomata”, melynek során valamiféle védelmi aknamezők is szóba kerültek. Természetesen gyorsan kiutasították a kíváncsi szakembert.
A rejtélyek legnagyobbika mégis az: hogyan kerültek ki a nemzetközi kartográfiai piacra ezek a döntően szigorúan titkos térképek, méghozzá már az 1980-as évek végétől kezdődően? Erre pontos választ senki nem tud vagy akar adni: ugyanakkor A kereslet óriási, hiszen a közép-ázsiai országokat vagy Afrika egyes részeit illetően ma sincs pontosabb, elérhető térkép, mint amit a szovjetek rajzoltak. A segélyszervezetek vagy éppen az ásványkincseket kereső és kitermelő vállalatok számára egy megbízható, szovjet “papíros adatbázis” szó szerint életet és aranyat érhet.
