Kongóban szegény sorsú bányászok ezrei kalapálják kéziszerszámokkal ásott járatok falait. Felnőttek, gyerekek egyaránt. Kobaltot keresnek – azt az anyagot, ami a modern távközlési és számítástechnikai eszközök lítium-ion akkumulátorainak elengedhetetlen összetevője.
A Washington Post összeállítása sokak számára újdonságot jelenthet. Azon ugyanis már felháborodott, majd túllépett a világ, hogy az iPhone-okat és más eszközöket szinte rabszolgamunkában állítanak elő az akár kiskorú, kínai gyárakba zsúfolódó, sokszor az öngyilkosságba menekülő munkások. De nem ők az egyetlen olyan csoport, akik kifogásolható módon segítenek előállítani valamit, amit a fejlett világ lakói mindennapi használati cikknek tartanak. Kongó az egyik leggazdagabb ásványlelőhely a Földön, és a szavannával borított föld mélyén többek között olyan mennyiségű kobalt bújik meg, amit egy szakember annak idején “földtani botránynak” nevezett.
A kobalt kiemelten fontos alkotóeleme azoknak az újratölthető akkumulátoroknak, amelyek az okostelefonokat, laptopokat, vagy akár az elektromos autókat is hajtják, tehát tulajdonképpen legalább annyira fontos része a világ működésének, mint az olaj vagy a szén. De ahogy a legdrágább igazgyöngyöt is fillérekért hozza fel egy búvárkodó kisfiú valahol a harmadik világban, a kobaltbányászok is a kitermelt ásvány értékének töredékéért, konkrétan éhbérért dolgoznak minden nap. Ráadásul a cikk szerint akár százezren is élhetnek ebből Kongóban, ahol omlásveszélyes, mindenféle statikai vagy egyéb tervezés nélkül, kézzel ásott járatokban, rendes megvilágítás és védőfelszerelés nélkül keresik a megfelelő lelőhelyeket.
A kobaltbányászat ráadásul nem csak a közvetlen veszélyek miatt rizikós, a munkások annyi káros anyagot lélegeznek be közben, hogy igen gyakoriak a légzési megbetegedések, vagy akár a születési rendellenességek.
Minden út Kínába vezet
A Washington Post követte a kobalt útját, és kinyomozta, hogy a hevenyészett kongói bányákból érkező alapanyagot egyetlen kínai cég, a Congo DongFang International Mining vásárolja fel: ez a világ egyik legnagyobb kobaltforgalmazója, a Zheijang Huayou Cobalt leányvállalata. Ez a cég szállít a legnagyobb akkumulátor-gyártóinak, amelyek aztán előállítják az iPhone-okban, androidos mobilokban, tabletekben, laptopokban és egyéb elektronikai eszközökben használt akkutípusokat. Sajnos ez a szállítási lánc elég hosszú és szövevényes, így az akkukat termékeikbe építő gyártók már nem is szereznek tudomást az embertelen körülményekről, gyerekmunkáról és veszélyekről, amelyek a termelés legelső fejezetét jellemzik.
A Post kérdésére az Apple elismerte, hogy az általuk használt akkukhoz nagyjából a szükséges kobaltmennyiség 20 százaléka származik a Huayou Cobalttól, és a helyzet bővebb elmagyarázása után a vállalat ellátási ügyeiért felelős igazgatója egyértelműen jelezte, hogy kivizsgálják az ügyet, és ha kell, sokkal szigorúbb szabályokat vezetnek be azzal kapcsolatban, milyen forrásból származhatnak a “hozzávalók”.
Az LG egyik leányvállalata, az LG Chem, a világ egyik legnagyobb akkugyártója a kérdésre elmondta, hogy már egy éve nem vásárolnak Kongóból származó kobaltot. A Samsung SDI, a másik koreai tec-óriás hasonlóan jelentős, akkumulátorokra specializálódott leányvállalata annyit ismert el, hogy “legjobb tudomásuk szerint” használnak ugyan kongói kobaltot, de azt nem a Huayoutól vásárolják.
A tények viszont azt mutatják, hogy a világon felhasznált kobalt 60 százaléka származik Kongóból. Az országot száz évvel ezelőtt belga gyarmatként zsákmányolták ki más természeti kincseket, például elefántcsontot keresve, de úgy tűnik, még a függetlenségének kivívása után ötven évvel is van mit lerabolni, csak ezúttal elnyomó ország helyett nagyvállalat(ok) állnak a háttérben.
Most szakmai szervezetek és nemzetközi segélyszervezetek egyaránt igyekeznek felhívni a figyelmet a kobaltbányászat visszásságaira. 2010 óta az Egyesült Államokban törvény tiltja, hogy többféle alapanyagot a kongói régióból importáljanak amerikai cégek, de a kobalt még nincs a listán. A Washington Post újságírói idén nyáron jártak legutóbb a helyszínen, és nem sok változást láttak: gyerekmunka, veszélyes körülmények, fegyveresekkel őrzött gyárak fogadták őket. A Huayou először szeptemberben reagált hivatalosan a kérdésre, ekkor a kínai vállalat elnöke azt nyilatkozta, sosem nézték, milyen úton-módon érkezik a kobalt. Vizsgálatot ígért és a termelési lánc felülvizsgálatát, de hogy ezek üres szavak, vagy valóban történik majd valami az ügyben, még nem tudni.
