A számítástechnika hőskorában értelemszerűen egy csomóan nem értettek még azokhoz az új gépekhez, amik bekerültek az irodába, vagy épp a gyerekeik szobájába. Épp ezért leginkább a 80-as éa 90-es évekből származik a legtöbb olyan sztori, amelyeket manapság már egyfajta legendáriumként adnak tovább egymás között a rendszergazdák. És igen, a legtöbbje tényleg igaz – a szakmabeliek beszélgetései közben sok hihetetlenül blőd sztoriról derül ki, hogy ez bizony náluk, vagy velük történt. Aztán meg, ha egy-kettő tényleg városi legenda is, az élvezeti értékülből nem von le semmit, szóval íme egy válogatás a legőrültebb informatikai melléfogásokról.
A hibás fénymásoló, ami nincs is
A letört pohártartót már a bevezetőben elsütöttük – ez az a történet, amit már sokan, sokféleképpen meséltek el, és tényleg nem tudni, honnan ered. Egy ehhez hasonló marhaságot viszont “céges testközelből” éltem át a 90-es évek közepén, amikor az akkori munkahelyem, egy számtech viszonteladó az egyik akkoriban elinduló itthoni bank beszállítója lett. A szerződésbe az is bekerült, hogy minden hibajelenségre helyszíni kiszállással kell reagálni, épp ezért a szervizes kollégák néha bődületes marhaságokkal találkoztak, mint például az, amikor a középvezető méltatlankodva telefonált, miszerint nem működik az általunk szállított fénymásoló.
Ezzel nem is lett volna gond, csak épp nem szállítottunk neki fénymásolót. De, ő váltig állította, hogy itt van az asztalán, most is azt bámulja, de nem hajlandó másolni. Kolléga kiment, majd az asztalon egy PC-t és egy régi, katódsugárcsöves monitort talált, előtte pedig a 90-es években jól ismert üveg monitorszűrő figyelt. Kolléga még itt sem fogott gyanút, csak akkor, amikor az ügyfél megnyitott egy Word doksit, majd a monitor és a szűrő üvege közé helyezett egy papírlapot. Elengedte, a lap átesett, és az ügyfél közölte: “na látja, nem másol, simán kicsúszik”. Nehéz volt felvilágosítani, hogy valamit sikeresen összekevert az agyában az iskolai írásvetítő és a fénymásoló felhasználásával.
Egy hangulatában kapcsolódó videó után megyünk tovább.
Gizi néni és mellesleg a szellemek
Természetesen nem Gizella volt a hölgy neve (vagy ha igen, nem áruljuk el), mindenesetre egy nagy hazai cégtől hívta kétségbeesetten az ügyfélszolgálatot, hogy amikor közel hajol a monitorhoz, valaki átveszi a gépe fölött az irányítást, és titkosírással üzeneteket hagy a képernyőn. Mivel jóval az internet és a vírus-korszak előtt jártunk, Gizellánk meggyőződése az volt, hogy “szellem van a gépben”, ráadásul gonosz.
A kiérkező kolléga a gép elé ülve sehogy sem tudta reprodukálni az esetet, bár persze szellemet ő se várt, de valamilyen programhibára gyanakodott, de hiába, mindent rendben talált. Végül megkérte hősnőnket, hogy üljön a gép elé, és mutassa, mit hogy csinál. Ő pedig letottyant, és a monitor felé hajolt, majd csodák csodája, tényleg megjelent az értelmetlen hablaty a képernyőn. A szervizes kolléga pedig egyszerre pironkodott és fuldoklott a nevetéstől, mert azonnal észrevette, hogy Gizi néni terebélyes keblei nyomják le a billentyűzet összes gombját, ez okozza a spontán gépelést. Nehéz volt kulturáltan és tisztelettudóan elmagyarázni, hogy cseppet sem éteri test a felelős a hibáért.
Csovi-csovi Dzsaszper és a matematikai paradoxon
Egy budapesti számítástechnikai boltba rontott be mérgesen egy ügyfél, aki a pénzét akarta visszakapni, mert őt bizony átverték. Ahogy elmondta, a múlt héten neki eladott 8-szoros CD meghajtó bizony nem nyolcszoros, csak egyszeres, és a frontoldalon látható adatokat biztos csak a cég fóliázta át, hogy drágábban eladhassa. Az eladó próbálta faggatni az urat, hogy ezt mégis honnan gondolja, végül kiderült, hogy hősünk a gépébe épített meghajtóba behelyezte kedvenc Pap Rita (!!!) audió CD-jét, és láss csodát, a gép nem nyolcszorosan felgyorsítva játszotta a Kuckó Mackót, hanem csak úgy simán. Már csak az a kérdés, mire számított az úriember a hallgatás előtt, és tényleg egérdiszkóra vágyott?
Generációváltás minden téren
Ez a sztori inkább tündérbogyóságosan aranyos, de ide kívánkozik. A kilencvenes évek legelején szintén egy pesti szakboltban rendelt egy idősebb úr új PC-t az unokájának. Amikor az összerakott gépért (monitor, torony ház, billentyűzet) megérkezett a kissráccal, közölte vele, hogy majd ő viszi a “tévét”, a srác hozza a számítógépet, de szeretné kérni a kollégát, hogy segítsen kivinni az autóig a floppyt. Az eladó ezt egy ideig nem értette – miért kéne kiszerelnie a gépből a lemezes meghajtót csak azért, hogy külön kivigye a kocsiig?
Végül kiderült a generációs és szemantikai félreértés oka: emberünk ezelőtt csak Commodore 64-et látott, ahol ugyebár a gép maga egyben billentyűzet is volt, viszont járt mellé egy böszme nagy floppy meghajtó külön dobozban. Nos, itt simán azt hitte, hogy a modern tudománynak hála a számítógép a még vékonyabb billentyűzetbe került, csak az a fránya floppy lett még nagyobb. Igen, épp egy számítógépnyivel.
Név, hegység
Egy Porst fotó- és műszaki boltban fordult elő az alábbi eset a 90-es évek elején. Nyári munkás srácok álltak a pultnál a dölgesztő, júliusi foróságban, amikor az ajtón belépett egy igazi, sztereotip parasztember. A 40 fok ellenére hosszú, szőrös subában és hozzá való kucsmában jött, ami már önmaghában furcsa volt egy műszaki üzletben, hát még az, amikor a fiúk előtt elkurjantotta magát:
Sanyi? Pilis? Van?
A srácok összenéztek, majd próbáltak udvariasan visszakérdezni, hátha kollektív halláskárosodást szenvedtek, azért hallják ugyanazt. De az ügyfél kitartóan próbálkozott.
Na! Hát Sanyi! Pilis! He?
Még párszor visszakérdeztek a megszeppent eladók, mire emberünk megunta, és odament a kiállított tévékhez, és mérgelődéssel vegyes örömmel közölte: hát itten van, e!
Igen, a megfejtés Sony és Philips. Ráadásul a suba alól tetemes mennyiségű készpénz került elő, és a jó földműves egy akkora Black Trinitron tévével távozott, mint ő maga.
