Nem, a címben semmit sem gépeltünk el. Valóban újra kell tanulnunk a tanulást és a tanítást, és erre kiváló példa az, hogy manapság hogyan oktatják a világ leginkább aktuális tantárgyát, az informatikát. Persze, ön mondhatja erre azt, hogy a történelem, a matek, vagy épp a földrajz ugyanilyen fontos, és ne akarjunk mindenkiből programozót nevelni. Nem is erről beszélünk, hanem arról, hogy az informatika már szinte minden típusú munkakörben fontos, a politológustól a marketingesen át a kereskedőig mindenki használ számítástechnikai, telekommunikációs eszközöket, olyan új módszereket, amelyek nélkül lemaradnak és gyengébben teljesítenek saját szakmájukban. És szintén fontos, hogy nem csak az informatika tanításáról kell beszélni, hanem arról a környezetről is, amiben és amivel tanítani kéne. Sötétzöld táblák, kréták, szivacsok és könyvek helyett internetre, laptopokra, mobilokra, a jelenlegi módszereket megismertető eszközökre lenne szükség. A mostani cikk alapjául az Informatikai Vállalkozások Szövetségének oktatási szakértőjével, Horváth Ádámmal a Perspective Magazinban készült interjú szolgál.
Hogyan tanulunk mostanában informatikát? Európában még mindig sokfelé ugyanazt jelenti az „informatika óra” fogalma, mint húsz évvel ezelőtt. Adott egy különálló tanterem egy tucat PC-vel, ahol a diákok a számítástechnika történetét, a bináris és hexadecimális számrendszer alapjait, processzorok és egyéb alkatrészek felépítését tanulják. Szóval, olyan dolgokat, amik valóban fontosak és hasznosak voltak egy-két évtizede, 2015-re azonban ez a fajta tudás nagyon is elavult.
Változni és változtatni kell, ahogy a teljes informatikai világ is nagyot fordult. Már nem az asztali gépek jelentik a technológia alfáját és omegáját, ahogy az évtizedes programozási nyelvek ismerete sem jelent kurrens tudást. Legyünk klisések: az IT világ már teljesen körülvesz minket, ott van a zsebünkben, a csuklónkon, a felhőben, számtalan formában és funkcióval, így hát az évtizedes gombnyomogatásnál és egérkattintásnál több kell az oktatásban is.
Az IT halott
Már rég nem informatikát kéne tanítani, sokkal inkább digitális írástudást, valamint a jelenlegi rendszerek, trendek és folyamatok általános ismeretét, amelyekkel az IT behálózza az életünket. Ezt már Horváth Ádám mondja, az IVSZ oktatási szakértője. Véleménye szerint ráadásul az oktatás mindkét oldalán szükség van a változtatásra: meg kell újulnia annak, amit tanulunk, de ugyanakkor a tanítást kiszolgáló és segítő informatikai környezetet is új alapokra kell helyezni.
Nézzük a dolgot először a tanulók szemszögéből. Amikor ma egy 18 éves fiatal kilép az iskolából, egy teljesen túlhaladott informatikai tudást hoz magával. A fejében van egy csomó adat hardverekről, technika-történetről és ismer egy-két olyan programozási nyelvet, amelyeknek egy mai munkahelyen az égvilágon semmilyen hasznát nem veszi. Viszont kellene ismernie a közösségi és csoportmunka megoldásokat, a felhőt, mobil appokat – tehát olyasmiket, amiről egyáltalán nem esett szó a tankönyveiben. A „való világban” ezen kívül olyan ismeretekre is szükség volna, hogy hogyan keressenek, szűrjenek információkat az interneten, hogy védjék meg magukat csalások és hackerek ellen. És többé nem lehet kibújni a követelmények alól azzal, hogy valaki nem informatikai munkahelyre készül: az IT ismeretekre minden munkahely- és állástípusban szükség van a könyveléstől a mezőgazdaságon át a jogig.
Tudás határok nélkül
Állítsuk nagyobbra a fókuszt: a globalizáció korában, az Európai Unió és a világ részeként a magyar cégek nem csak más magyar cégekkel versengenek. Akármennyire kicsi is egy hazai cég, termékeinek és szolgáltatásainak sikerét ugyanúgy veszélyeztetik angol, olasz, de akár indiai, vagy kínai cégek is. Horváth Ádám egy extrém példával érzékelteti a megújult világot: nézzünk egy olyan külföldi vállalatot, ahol az alkalmazottak jó és aktuális IT képzési háttérrel rendelkeznek, például tudnak vakon, tíz ujjal gépelni. Ez a cég természetesen gyorsabban tud különféle munkafázisokat elvégezni, így hatékonyabb és épp ezért eredményesebb, keresettebb lesz a piacon, mint egy olyan cég, ahol a dolgozók betéve tudják a számítástechnika történetét és a bináris számrendszer lényegét, viszont két ujjal bogarásznak a billentyűzeten. Melyik cég is kapja a szerződéseket? Természetesen a turbó-ujjúakat foglalkoztató.
Persze azon kívül, hogy mit tanulnak a fiatalok, az sem mindegy, min tanulják. Ha valaki még mindig kizárólag asztali gépeken tanul, bizonyára elveszettnek érzi majd magát egy olyan munkaerőpiacon, ahol az ideális jelöltek a mobilitás királyai tabletekkel a hátizsákjukban, okostelefonnal a zsebükben, és nem ijednek meg, ha valaki kimondja előttük a „virtuális gép” kifejezést.
A (merev)lemez másik oldala
Beszéltünk tehát a „mit” kérdéskörről, de legalább ennyire fontos a „hogyan” is, az oktatást kiszolgáló és segítő informatikai infrastruktúra és gondolkodás területe. Ez bizony egy ritkán emlegetett terület, pedig nagy fejlesztésre és átalakításra szorul. Hiszen nem csak a tanulóknak kell kurrens informatikai ismereteket szerezniük, de a tanároknak is, ráadásul a fenti okfejtés alapján, mivel a diákoknak majd a munka minden területén szükségül lesz az IT ismeretekre, így az oktatók közül sem csak a „számtech-tanároknak” kell érteniük a területhez. Nem azért, mert ez most trendi… hanem azért, mert ez az új kor követelménye.
Egyes anti-technokraták szerint az internet megöli az oktatást, a Google pedig butít, mert mindent megmond helyettünk, és tanulni már nem is kell. Természetesen mindez távol áll a valóságtól: a Google és az informatika csupán megváltoztatja a tudás megszerzésének módszerét. Néhány évtizede a tanulás még magolást jelentett: idézeteket, tényeket, számokat, dátumokat és egy csomó egyéb adatot konkrétan be kellett vésnünk a szürkeállományunkba, olyan mélyen és erősen, hogy az lehetőleg egész életünkben elérhető maradjon. Most azonban máshogy kell tanulnunk: azt kell készség-szintre fejleszteni, hol és hogyan találhatjuk meg a minket érdeklő legfontosabb információkat. Egy ügyvédi irodába többé nem olyanokat keresnek, aki fejből tud minden jogszabályt, hanem olyat, aki a leggyorsabban és leghatékonyabban megtalálja a szükséges paragrafusokat. Ezt kell tehát tanítani is.
Egy ideális iskolában például ma már Google Earth használatával tanítanák a földrajzot, mert ez lett a 70-es években használt, papír alapú térképek méltó utódja. Részletesebb, naprakészebb, és hegynyi extra információt hordoz, ráadásul átjárót kínál egy sor egyéb szolgáltatáshoz – és persze ez az, amit az életben mindenki használ. Ha valaki papír alapú térképeken szerzett tudással lép ki az iskolából, akkor a vizsgák után, külön kell megtanulnia a Google Earth használatát, hogy felkészülten fusson neki a 2015-ös kihívásoknak.
A tanításnak egyébként metodológiai szinten is alkalmazkodnia kéne az aktuális trendekhez. A „keresd meg a választ saját magad” elv egyre népszerűbb a világ jobbik felén, ellentétben azzal a maradi gyakorlattal, amikor a tanár csupán egy beszélő fej, aki adatokat zúdít a tanulókra, majd kikérdezi őket. Az interaktivitás és a személyre szabottság hiánya miatt egy 30 fős osztályban az első öt perc után már huszonöten elveszíthetik az érdeklődést, vagy egy pillanatnyi „áramszünet” miatt lemaradhatnak az okfejtésről. A pedagógus pedig csak a következő órán szembesül a hiányosságokkal, amikor feleltetni kezd, és „szórja az egyeseket”.
Az e-learning módszerek használatával, tehát online wikik, oktatóvideók, interaktív tesztek alkalmazásával a diákok saját maguk találhatják meg egy-egy témakör válaszait és adatait. A tanár szerepe többé nem a könyv sorainak felolvasása és adatok darálása, ehelyett egyfajta mentorrá válhat, aki az ügyesebbeket hagyja maguktól dolgozni, a gyengébbek hiányosságait viszont azonnal felismerve segíthet nekik a felzárkózásban. A tanulmányi szint erősödik, az időarányosan „elveszített” tanulók száma pedig csökken: ez a Nyugaton már népszerű módszer a „flip learning” névre hallgat.
Szúrópróbák helyett mindentudó tanárok
Ha már a tanítási módszereknél tartunk: az informatika ahhoz is segítséget nyújthat, hogy az oktatók és az intézmények hatékonyabban mérhessék a diákok fejlődését, és így gyorsabban léphessenek a gyengébb képességűek felzárkóztatásában, és egyúttal az osztályok, iskolák eredményességének növelésében. Ha ma egy tanár kíváncsi a tanulók haladására, feleltet: kiválasztja néhányukat, majd pár perc alatt, néhány válasz alapján dönt és osztályoz. A 30 fős osztály példáját tekintve, napi egy feleltetéssel 29 diák „megússza” a számonkérést, és ki tudja, mikor derül ki, hogy melyikük mennyire maradt le a szükséges szinttől, kin kellene jobban segíteni, kinek mi a problémája az anyaggal, vagy saját képességeivel.
Egy ilyen, szúrópróbaszerű felmérési módszer helyett jó szolgálatot tehet egy összekapcsolt e-learning megoldás, amelyben a tanár egyszerre készíttethet el teszteket minden diákkal, így napi egy helyett mindegyiküktől számon kérve az aktuális tudást. Ezáltal folyamatosan egy teljes statisztikához juthat a teljes osztály tudásáról, láthatja minden egyes diák erősségeit és gyengeségeit.
Ráadásul egy ilyen módszer sokkal jobban mérheti az oktatók eredményességét is, hogy ők maguk is folyamatosan fejleszthessék hatékonyságukat és módszereiket. Ma Magyarországon egy furcsa, „offline” módszerrel rangsorolják a tanárokat: megnézik, hány évet töltöttek a szakmában, miket publikáltak, és véleményeket kérnek be róluk a velük gyakran rivalizáló pedagógusoktól. Nem épp egy egzakt mérési módszer… Az e-oktatási rendszerek használatával azonban intézményi szinten is folyamatosan látszana a tanárok eredményessége, egyszerűen az osztályátlagot, az általuk tanított diákok fejlődését követve.
Nagy levegő… és ugorjunk!
Így, végigolvasva a fenti módszereket minden olyan szépnek és logikusnak tűnik, de a világ sok táján – sok szempontból nálunk is – a legtöbb felvetés még csak álmodozás egy jobb jövőről. Az informatika tanításának, valamint az informatika oktatási felhasználásának megváltoztatása sajnos egyáltalán nem egy könnyű, gyors, vagy épp olcsó folyamat. Épp ezért nem is igazán elképzelhető, hogy ezt majd iskoláról iskolára minden intézmény szépen elkezdi saját maga: ez káoszt okozna a módszerek terén, valamint hihetetlen extra munkát jelentene az amúgy is túlterhelt tanárok számára, akiknek gyakran túlórában kellene megtanulniuk az új módszerek és eszközök használatát. És persze pénz kell hozzá. Rengeteg pénz. Ráadásul olyan pénz, ami nem kerül vissza rögtön a helyi gazdaságba, csupán akkor, amikor az új módszerekkel oktatott fiatalok a munka világában hatékonyabban dolgozva extra bevételt termelnek majd. Mégis minél hamarabb meg kéne kezdeni az átállást, hiszen az informatikára egyre inkább támaszkodó világ napról napra jobban elhúz tőlünk, és minél később szánjuk rá magunkat az újításra, annál nehezebb is lesz a folyamat.
Horváth Ádám szerint az IVSZ egyik legfontosabb célja, hogy a lehető leghatékonyabban hirdesse az informatikai alapokra helyezett oktatás előnyeit és előremozdítsa az átállást. A szakértő szerint nem lesz könnyű a váltás, de hosszú távon nagyon is megér minden csepp izzadságot és minden egyes forintot. A sok lehetséges példa közül nézzük meg például Finnországot: a 70-es években a nyugati világtól elmaradt, elavult iparágakkal küszködő ország volt, de nagyon gyorsan bevezetett új, fejlett oktatási elveket, az informatika összes aktuális lehetőségét kihasználva, mára pedig a fiatal, jól képzett munkaerőnek köszönhetően ütőképes gazdasággal, kurrens iparágakkal stabilizálta gazdaságát.
Térjünk hát vissza a címhez: igen, újra kell tanulnunk tanulni, és tanítani. Ehhez pedig újfajta módon kell tanítani az informatikát, és szintén újfajta módokon kell alkalmazni az informatikát az oktatás hatékonyságának fokozására. Nagy ugrás, persze. De érdemes nagy levegőt venni, és beleugrani a feladatba. Mások már megtették, és bizonyíthatják: megéri.
